A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-05-01 / 5. szám
235 Sajgó Szabolcs AZ ÖTVENÉVES VIGILIA KÖSZÖNTÉSE Mióta a magyar szó nem tenger körülöttem, hanem csak fájdalmasan bukdácsoló, el-elapadó patak, vérszegény (ütő)erecske, mióta nem az elszámlálhatatlan sokaságú és formájú életnek sejtelmesen foganó, tápláló tengere, hanem csak kopár sziget, ostromlott sziget idegen óceánban — azóta a Vigilia is az otthont jelenti számomra. Elég kézbevenni, elég megpillantani akárki asztalán, hogy fészekmeleg környékezzen. Kosztolányi Dezső, aki még megélte a Vigilia indulását, kérdezte nem sokkal halála előtt: vajon meg tudunk-e nevezni akár csak egyetlen olyan magyar szót is, mely pontosan azt jelentette 1900-ban, mint 1930-ban? Fokozottan igaz ez a kérdés az utóbbi évtizedek, de akár az utóbbi évek magyar valóságában is. A földindulásszerű változások, az ország természetes életerejének ösztönös válaszai, a gúzsba köttetés, a nemzeti létet fenyegető tragédiák és föltámadások, az életellenes struktúrák és azok lerázásai, az árulások vagy az apró, de következetesen megvalósított reformok nagy önfegyelmet és kitartást igénylő lassú útja, az utóbbi évek gyorsuló változásai — bizonyos szempontból egyféle termésbetakarításként —, vagy napjaink nagy kérdése: hogyan tovább, meddig lehet még „büntetlenül” elmenni az egészséges élet szolgálatában a külső és a belső erők közt egyensúlyozva . . . mindez alapvetően a változó nyelv világában is eleven formáló erő. A torkunkból felszakadó hangokban, a nyelvünkön még otthonosan játszó fogaink börtönéből kiszabaduló, a megpróbált szánkat elhagyó szavakban ott véreznek közös tragédiáink, ott virágzanak legszebb álmaink, ott várják már megszelídülten, türelemmel besüppedt, gyomverte sírjaink az élők tiszteletadását. . . A vigília szó magyar megfelelője virrasztás, ébrenlét, őrtállás az eljövendő tündöklés hite és már jelenvalósága mellett zarándok világunk ködében és zűrzavarában. Annak a lángnak az élesztése, mely majd egyszer elolthatatlanul mindenütt föllobban elemésztve valamennyi salakot, kicsinyességet, ostobaságot és sebeket . . . A Vigilia ötven éve: ragyogó indulása, elhallgat!tat)ása, feltámadása, sekrestyébe szorulása, külső megjelenésének végletekig való szegényítése, szívóssága, az elménultaknak és elnémítottaknak otthont adása, a magyar valóság útkeresésének, a felekezeti és világnézeti falak, országhatárok fölött való kiengesztelődésnek szolgálata ... s mindez írástudó hűséggel, magas irodalmi és kulturális igény
