A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

11

Mit üzen Krisztussal nekem és rajtam keresztül a világnak a mennyei A tya? Mit jelent a keresztény megtérés? Ezekre az alapvető kérdésekre a válasz minden lényeges elemét megadja nekem az evangéliumi szakasz.

(L) 1. Korintusi levél 7,29—31: Minden földi értőt múlandó.

Szent Pál a keresztény lét egyik alapvető jellegzetességéről beszél. Az Úr Jézus világvégi eljövetelét közvetlenül megelőző, különösen válságos idő máris eljött, vagy bármelyik pillanatban ránk köszönthet. Tehát annak az időnek és annak a világnak az értékei, amelyben élünk, csupán viszonylagosak, és életünkben csupán viszonylagos jelentőséggel bírhatnak. Ez különösen életünk következő tényezőire vonatkozik: a házasságra, amelyben a kereszténynek úgy kell élnie, mintha nem lenne házas; mindarra, ami az életben különösen leköt vagy felizgat bennünket, és vagy szomorúságot, vagy örömet vát ki belőlünk; végül sokféle evilági elfoglaltságainkra és ügyleteinkre (pl. az adás-vételre, a világ javainak felhasználására). Életünket olyan hozzáállással kell élnünk, amelyet mai szóval dialektikusnak mondhatnánk: evilági dolgainkban igazán benne vagyunk, és vállaljuk, végezzük azokat (az apostol ugyanebben a fejezetben szól a testi egyesülés fontosságáról a házasságban); de ezt úgy tesszük, hogy csak részben, ne pedig személyiségünk súlypontjával kössenek le bennünket. Ennek a dialektikus magatartásnak lényegi megindoklása az, hogy az ember világának külső arculata múlandó. (Ez a külső arculat magában foglalja nem utolsó sorban azt is, amit tevékenységünkkel, tervező, rendező és átalakító közbelépésünkkel mi magunk létrehoztunk a világban, és amihez természetes ösztönnel leginkább ragaszkodunk.)

A világot folytonos apokaliptikus kínlódás, vajúdás gyötri: háborúk, gazdasági válságok, szerencsétlen házasságok, egyéb társadalmi és egyéni tragédiák, a halál kérlelhetetlensége. A világ javainak és evilági elfoglaltságainak csak egyik arculata az, hogy szilárdságot, biztonságot, viszonylagos maradandóságot nyújtanak; más szempontból ebben a világban élni nagyon is kilátástalan, szorongató és tragikus dolog. Éppen ennek a szorongató bizonytalanságnak van Krisztus fényében igazi eszkatológikus jelentése: az idő rövid, a világ múlandó, a világ vége és beteljesülése mindig közel van hozzánk.

Keresztény életemben dialektikus teljességet kell megvalósítanom. - Ha házastársam van, igenis teljes mértékben éljek úgy, mint akinek házastársa van; egyben pedig, az „idő rövidségére’’ való tekintettel, éljek úgy is, mint akinek nincs házastársa, mint aki őt bármelyik pillanatban elvesztheti, mint aki szüntelen Krisztus végső eljövetelét várja; legyek kész a megtartóztatásra mint a keresztény házasság lényeges elemére, közös megegyezéssel gyakoroljam is, ahogy a házasélet természetes szempontjai, valamint az üdvözítő (pl. házastársamat a halálban magához szólító) Krisztus iránti szeretet és az eszkatológikus várakozás indokolják. - Igyekezzem úgy gondolkodni és élni, mint Szent Pál: Megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bővelkedni is. Minden körülmény közt mindenhez hozzászoktam: jóllakáshoz és éhezéshez, bővelkedéshez és nélkülözéshez. Mindent elviselek Abban, aki nekem erőt ad.”