A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
88 Mindnyájunknak nehéz megérteni (nem értelmileg, hanem egzisztenciálisan), mit jelent a jóság kútfejének lenni. Kereskedővilágban nőttünk fel, mindennapos megélhetésünk az értékek cseréjén alapul: quid pro quo. Nemcsak a pénz uralkodik a gazdasági életben, hanem a javak és szolgáltatások cseréje, a munka és jövedelem, szolgálat és viszonzás egyensúlya is lényeges a közösség fennmaradása tekintetében. A szeretet forrásának, a jóság kútfejének lenni annyit jelent, hogy más világba lépünk. Ott nincs csere, nincs bevétel, nincs haszon. De van ismételt, sokszoros, szüntelen adás. A görög egyházatyák kedvelt szólásmódja jut eszünkbe: az ember megistenülése. Olyan lesz az ember, mint Isten, nem értelmileg: mindentudással, nem is valamilyen csodatévő hatalom birtoklásával, hanem úgy, hogy a jóság forrása lesz, mint az Isten. Ennek a jóságnak a kiáradása teremtette a világot, s így lett a mi életünk és halálunk Isten örök tervének egy része. Ha valakiben ilyen megtérés ment végbe, értelmetlenné szürkül a kérdés: Istent kell-e először szeretnünk, vagy az embert. A földre érő napsugarak számára nincs első és nincs második. Világosságot és meleget hoznak minden teremtménynek, akár jó, akár rossz, akár gyönyörű, akár csúf, akár virul, akár hervad. Minden teremtmény részesül a jóság egyetlen forrásának jótéteményében. Ugyanígy nincs első és nincs második az olyan embernek, akinek élete az adásban virágzik ki. Szeretete éppenúgy eléri Istent, mint ahogy eléri az embert, egyetlen, osztatlan aktussal. Ugyan ki tudta valaha fonalakra szaggatni egy hegyi forrás elragadóan patakzó bőségét? Egy a forrás: mindenki élvezi hasznát, képessége szerint. Vagy kicsoda jelölhetett ki a nap sugarainak kiváltságos tárgyakat? Süt az mindenre. Éppígy az Istenhez tért ember jósága is elér mindent, Istent és felebarátját. Hamis kérdésföltevés így okoskodni: vajon önmagában találja-e meg valaki Istent, vagy felebarátjában? Váljunk a szeretet forrásává, a jóság kútfejévé. És akkor szeretni fogjuk a felebarátot és Istent ugyanazzal az aktussal, egyazon lélekkel és egyazon szívvel. További megkülönböztetés a gyakorlati rendben fölösleges. Magas eszmény, elismerem. Ki érheti el igazán? Újfajta élet. Ki szerezheti meg? Ez az a pont, ahol vigyáznunk kell. Ha elfogadjuk, hogy az elérhetetlent szemléljük, az eredmény végzetes lehet. Végtére is nem mindenki született Don Quijote de la Mancha-nak. Legtöbbünknek nem sok képessége van arra, hogy az elérhetetlen után rugaszkodjék. Ha a megtérés csalóka óhaj, nem pedig megvalósítható feltétel, akkor úgy fogunk dönteni, hogy beágyazzuk magunkat kényelmes kis fészkünkbe - persze csak addig, amíg ki nem borít belőle egy vihar, életünket fenyegetve.
