A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
89 A szeretet forrásának, a jóság kútfejének lenni elérhető eszmény. De a dolgok rendes folyása szerint lassanként kell elérni. A történelem sok drámai, rendkívüli megtérés példáját szolgáltatja nekünk. Saulnak Pállá válása, titokzatos fényjelek és hangok kíséretében, talán a legnagyobb példa. Még Loyola Szent Ignácé sem ér föl vele, bár a baszk lovag átalakulása is elég drámai volt, s minden szerepet játszott benne, a durva ágyúgolyótól a gyengéd Szűzig. De a földön lakozó legtöbb keresztény számára a megtérés tartós folyamat. Csak apránként lehetünk a szeretet forrásává. Amikor tisztába jövünk azzal, hogy a jóságnak nincs viszonzása, ez traumatikus élmény lehet; a sebző ütést rendszerint jogos méltatlankodással álcázzuk, fair play-re és igazságra hivatkozunk. De ez által a fájdalmas élmény által növekszik keresztény személyiségünk, változik meg fokról fokra szívünk és tér Istenhez. Sok hagyományos útja van annak, hogyan képezzük ki nagyobb érettségre a keresztény embert. Sok irodalmi tehetségű szent hagyott hátra számunkra módszereket, hogy az igaz élet felé haladhassunk. Manapság jó módszer lenne az, ha a megtérés, vagy mondjuk a keresztény érettség jelöltjét olyan körülmények közé helyeznénk, ahol mindent oda kell adni, és nem kap semmit. Némi következetességgel úgy kellene megcsinálni a tervet, hogy ajelölt első kitörő tiltakozása a próba meg nem felelő volta miatt ne erőszakoljon ki jóvátételt. Megengedem, a módszer korunkban szokatlan. De igen kiemelkedő helye volt abban, ahogyan Jézus képezte ki az apostolokat. Nagyon nehezen tudta beléjük ültetni azt a gondolatot, hogy azért jött, hogy adjon és adjon, utolsó csepp véréig is. Péternek és a Tizenkettőnek hosszú idejébe telt megtanulni ugyanezt az életmódot. Isten a tanú rá (és mi is): bizony tiltakoztak, és megtették, ami csak rajtuk állt, hogy elmeneküljenek a feladat elől. Istenhez térni tehát annyit jelent, hogy mindennap egy picikét jobban megtérünk, váltakozó föllendülésekkel és visszaesésekkel — így van ez rendjén. A főiránynak fölfelé kell tartania, de senki se vegye el a zarándokoktól azt a jogukat, hogy időről időre gyöngék is legyenek, föltéve, hogy a gyöngeséget a megújult erő egyensúlyozza ki. A megtérés elérhető eszmény. Maga Isten megjelenése az emberek között Krisztus alakjában azt hozza magával, azt igazolja, hogy az elérhetetlen — elérhető. Nemcsak Don Quijote kap meghívást, hanem keményfejű realisták is: az ember láthatja, hallhatja, tapinthatja, érezheti Istent. És ennek az istenközelségnek a következtében az ember szíve nap nap után megváltozhat, eltelhet szeretettel és jósággal. A haladás jele ebben a folyamatban az, hogy az éles megkülönböztetések Isten, a felebarát és a világ szeretete között kezdenek halványulni.
