A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-02-01 / 2. szám

58

Te vizsgálj meg, Uram,

Te tekintsd, hogy én merre jártam,

kerültelek, vagy Veled mentem?...

Magamat elzártam, avagy meghallottam

azt az Egy Szót vagy Gondolatözönt, amit ma velem közöltél.

Fogadd el most jelenlétemet és áldd meg szolgádat, teremtményedet, barátodat... hogy ez az áldás továbbszálljon, holnap csodát műveljen.

Gondolj, Uram azokra, akik ezt a napot nélküled zárják,

akik a kórházakban várnak egy reménytelibb holnapra,

akik értünk dolgoznak ezen az éjszakán,

hogy legyen holnap kenyerünk, vizünk, fény. ..

Te adj nyugodt éjszakát minden teremtménynek, minden szerettemnek.

És ragyogja be új napjukat a Te közeged,

A Fény .. .

*

★

. . . Szeretni annyit jelent, mint azt mondani: örülök, hogy vagy. Ez serkent, mert a személyt is ugyanúgy dinamizmusában élem meg, mint önmagamat. Ezért megpróbálom a lehetetlent, éspedig személyi mivoltomat próbálom átültetni, és az érintett helyébe képzelni magamat.

Ez Istennel szemben igen nehéz. Ott ez az átültetés még annyira sem megy, mint emberi síkon. Megmarad az ámulat, amely annyira eltölt bennünket, hogy odamegyünk a másikhoz,és vállon veregetjük őt, Isten felé mutatva. Ez a vállon veregetés a papság, és az impulzus, amely a másik ember felé késztet, az isteni szeretet földi megélése.

Most, amikor azt mondom, szeretem Istent, azt állítom, hogy felismertem Öt. Avagy még jobb, Isten megmutatta arcát, igazi arcát. Öt látom a világban, az ö keze nyomát viseli minden, ami létezik. Nem tudom, miért. Nem tudom, honnan van ez a gondolat, mi ültette el bennem. Tudom, hogy a hosszú úton, amikor a kudarc fájdalma minden frusztrációba fulladt imával még csak növekedett, még nagyobb szenvedés lett volna felállni, letörüini kezemet és odébbállni. £s nem tudom, miért van ez így. Minden Isten után kiáltott, belül, valahol egész mélyen. — Ki ez az Isten és mit akar? Nehéz ezt a kér-