A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
57 Új fényt ad az embernek, új perspektívát, felépíti, amit szétszedett, irányít, igazol, tehermentesít. Boldoggá tesz. Ráirányítja a figyelmet ősi vágyunkra, az odahajlás vágyának végső igazolására, az elfogadottság érzésének örömére. A hit nem akar mást, mint hinni. A hit nem vigasz, nem menekülés, nem hézagot tölt be. A hit az emberi valóság talajából nő ki. A feldolgozott hétköznapok, földhözragadt énünk problémái, egyéni életünk és harcunk talajából, azt mérlegelve és arra rákérdezve. A hit dilemmája, hogy ráhagyat kozzon-e szívünk hangjára, amely - mint Jeremiás arca a ciszternában - fölfele tekint, dönget egy Abszolút felé, a Kulcs felé, a végső Ok és Cél felé, ahol a mi emberi létünk el van rejtve. Mi is jeremiások vagyunk, mint ő a ciszternában, átéljük mozgásterünk korlátozottságát, a feladat nehézségét és szükségszerűségét — és kérdőleg-kérőleg tekintünk felfelé -, vannak helyzetek, amikor csak úgy tudjuk enyhíteni a minket körülvevő tömör sötétséget, ha fölfelé tekintünk. A hit Istent akarja. A mindent bevilágító fényt, annak az érzésnek a létjogosultságát és értelmességét, amit mi szeretetnek nevezünk, arra az általános életjelenségre való hagyatkozást, amit mi bizalomnak hívunk. Az ember az Istent akarja, a jó Istent. Ehhez a kulcs — a Hit. .. ★ ★ ★ ... Uram, lement a nap, elcsendesedik a környék. Időnként hallom még társaimat, hallom Péter elefántszerű lépteit, amint felvonul szobájába. Te csendesen besurransz hozzám, leülsz velem szemben a székre. Mily nagyszerű nap volt is ez, Uraml A nap minden percét át- és átjárta a Lét, a Te Léted, Minden percben énekelted, mint a cinege, hogy: nyit-ni-kék, Simogattad a hajladozó fűszálat, Tűz-tüdőddel szívtad a Napot, és ő ment, amíg ő is megkönyörült Rajtad, És most Te is megpihenhetsz.
