A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-11-01 / 11-12. szám
546 lehet.” Két karcsonkja egymáshoz szorításával (próbálja meg a ,,normális" olvasó összeérinteni a két könyökét!) csavarfogó módjára veszi birtokba a tárgyakat. Az evésnél egyedüli bánata most már csak az, hogy azon a vidéken a lányok nem viselnek rövidujjú ruhát, ezért Denise karocskáit is ruha födi, és ezen természetesen meglátszanak az étkezés nyomai. Pedig a kislány kényes a tisztaságra, még a fogmosás módját is kiagyalja. (Egész életének egyik legmegalázóbb kínja, hogy bizonyos funkciók elvégzéséhez kénytelen segítséget igénybe venni. . .) Ekkor egy szalvétát hajtogat össze a szájával, és azt szorítja a ruhaujj fölé. Az ötéves gyerek már rájön, hogy a száj — amely sokunknak csak táplálékfölvevő nyílás — mennyi mindenre jó: tapintani, fölvenni, tartani . . . például egy ceruzát. Jószívű és érdeklődő Marcelle nagynénje (akinek váratlan halála Denise első, megrendítő találkozása az elmúlással) segít a betűvetés nehéz tudományában. Persze a tükör tanúskodik róla, hogy a fogak közé szorított ceruza nem valami szép látvány — és Denise hiú, mint minden igazi nő. Ha meg az asztalnak támasztott „karjai" közé szorítja, akkor az összenyomott mellkas elfojtja a lélegzetét. Végül is a szokottnál hosszabb ceruzát bal karjára fekteti, a vállának támasztva, és az áliával mozgatja. írása ma normális gyorsaságú, és nagyon olvasható. Tréfásan jegyzi meg: szülőföldjének egyik mondása azt tartja, hogy a szép írás a szamarak tudománya! Következő állomás: a varrás. Először gombokat fűzöget egy fonálra, de hamarosan a tűt is kikönyörgi. Szájával öltöget, a csonkkal nyomja meg a tű végét, — az persze belenyomódik a húsába, felsikolt a fájdalomtól, de makacsul kitart, sőt az olló használatát is kiverekszi. Falja a könyveket, órákat tölt el az ablaknál, bámulva a kinti világot, amely már ránézvést is olyan szép. . . És minthogy mindannak az elsajátítása, ami a végtagokkal rendelkező embernek nem probléma, neki hetek, hónapok türelmes kísérletezésébe kerül, igazán van mivel foglalkoznia! Semmivel sem egyszerűbb érzelmi beilleszkedése a környezetbe. Családja tagjai nagyon szeretik és féltik, de paraszti szokás szerint szeretetüket nem be- cézgetéssel mutatják ki, no meg élik a maguk elfoglalt életét. Ahhoz már nincs érzékük, hogy ennek a gyereknek több közvetlenül megnyilvánuló melegség, több megértés kellene. A játszótársak kegyetlenül kicsúfolják, legfeljebb egy-két kis „lovag" veszi pártfogásába. Fő társasága: babái és Oszkár, a macska; egy időben egy bicegő kiskacsa, „akit" társai kinéznek. Pedig nehezen bírja az egyedüllétet, rettegés vesz erőt rajta, hogy ha bármi történik, nem tud menekülni. Vasárnaponként, ha szép az idő, őt is elviszik kocsiban a 3 km-re fekvő templomba. Megérti, hogy ez a jó Isten, Szűz Mária, a kis Jézus háza. „Jó Jézus, sóhajtottam magamban, mondd, miért nem tudok én járni?" — „De sosem haragudtam rá érte." Kicsit részletesebben időztünk Denise gyermekkoránál, mert — mint maga mondja — nála kétszeresen ez a kulcsa egész életének. „Az ösztönös hit és remény nélkül, anélkül az öntudatlan elhatározás nélkül, amely lelkem föl ébredése óta megvolt bennem: szabadulnom kell szerencsétlen helyzetemből, talán megmaradtam volna annak a bebörtönzött lárvának, amivé balsorsom kívánt tenni." És Denise nő. Nem úgy , mint a többi ember. Nála semmi sem úgy történik, mint a többi embernél. Látogatója kevés. A felnőttektől fél, mert most, hogy
