A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-11-01 / 11-12. szám
526 Legyen szabad erre egy példát felhoznom. A megyéspüspök számára elő van írva egy tanácsadói testület: 6—12 papot foglal magában; ezek az egyházmegyei közigazgatás különféle területein adnak tanácsot a püspöknek. Ilyen minőségükben tanácsadói tevékenységüket nem köti semmiféle megszabott mechanizmus, szabályzat vagy rendelkezés. A püspök és a tanácsosok között folyó tanácskozás egyszerű megbeszélés és eszmecsere formájában megy végbe. Tanácsadói kötelességükön túlmenően azonban a tanácsosok testületére egy egyedülálló feladat is hárul: ők választják meg az egyházmegye ideiglenes kormányzóját, ha pl. a püspök meghal, vagy áthelyezik. Az egyházi törvény erre az esetre gondos és szigorú szabályzatot dolgozott ki, amely az üresedés idejére a választást és a tanácsosok vele járó kötelességeit megszabja. Egyházai szóhasználattal kifejezve: a tanácsadáshoz nem kell struktúra, de a választáshoz és a kormányzáshoz világosan megszabott szabályzatra van szükség. Ugyanezt lehet mondani a bíborosok testületéről is kettős megbízatásukat illetően: amennyiben egyrészt a Szentatya tanácsosai, másrészt az új pápa megválasztok 2. A lelkipásztori tanács célkitűzését, hatáskörét és tennivalóit szorítsuk szűk keretbe! Mivel a tanácsadás minősége sokkal fontosabb, mint a mennyisége, azért nagyon is kívánatos, hogy a tanács kevés számú, de valóban jelentős üggyel foglalkozzon. Az ajánlatok minősége rendkívül fontos, néha hosszas előkészítő munkát /tanulmányozást, töprengést/ kíván. Ha az adott tanács minősége kiváó, rendszerint sodró ereje van, és a végső választást szinte megszabja. A plébánia vagy az egyházmegye lelkipásztori tevékenységének a minősége sokban függ a tervezést és döntést megelőző tanácskozó eljárás minőségétől. Nehéz túlbecsülni ajó tanácskozási eljárás értékét. „Mikor az új egyházjogot bevezetik, az egyházközségi tanácsok tagjainak remélhetőleg alkalmuk lesz arra, hogy a múlt tapasztalatokra visszatekintsenek. Meglehet, hogy szemünk előtt fog kialakulni a plébánia szintjén egy valóban lelkipásztori tanács, mely a különféle bizottságok kifejlesztését és összehangolását a plébániai vezetőkre hagyja; ezzel elkerüljük az egyre növekvő unalom érzését, mely azokat az egyházközségi tanácsokat fenyegeti, amelyeknek egyetlen tevékenysége abban áll, hogy hónapról hónapra jelentéseket hallgatnak a különféle bizottságok és szervezetek helyzetéről, mert mindegyiknek fenntartott helye van a tanácsban.” (Griffin, „Code, Community, Ministry”, Chicago Studies, April 1984, pp. 61-62.) 3. A tanácsgyűlés tárgykörének összeállítása elsősorban a plébánost illeti. Bár minden tanácstagnak teljes szabadsággal kell rendelkeznie, hogy újabb tárgyalási pontot tűzhessen a napirendre, a tanács munkáját főképpen annak kell megszabnia, akinek a tanácsadó testület a tanácsot adja. Világos, hogy a plébáno- si vezetőszerephez tartozik, hogy megválassza azokat a lelkipásztori témákat és terveket, programokat és szolgálatokat, amelyeket közösen szemügyre kell venniük. Van valami igazság a régi mondásban: Ajó vezető nem az, aki a dolgokat jól csinálja, hanem inkább az, aki megtalálja a kellő tennivalókat. 4. A plébános nem tagja a lelkipásztori tanácsnak. Ez az egyházi tanácsadó testületek struktúrájának jellegzetes vonása. Például a Szentatya nem tagja a bíborosok testületének, mint ahogy a püspök sem tagja az egyházmegyei taná
