A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-09-01 / 9. szám
417 „Mi köze van ennek az élethez?” A vallás — mondom tovább — számunkra azt is jelenti, hogy egyszerűen olyannak mutatjuk magunkat egymás felé, amilyenek lenni szeretnénk: útban levő népnek. Közös kockázatvállalásban, hogy az önközpontúság abroncsát újra meg újra szétszakítsuk, útban a közös cél felé. Számunkra így a békeköszöntés is előkép. Mutatja azt, aminek lennie kell, hogy megtegyük a részünket, hogy valami megvalósuljon belőle, nem csupán röpke pillanatokra. Az egész mindennapi élet abban áll, hogy azt akarjuk, igazunk legyen és igazunkat érvényesítjük; fáradozásunk arra irányul, hogy az emberek szemében valaminek bizonyuljunk, egymás előtt állítsuk önmagunkat, vagy — az előbbi képpel kifejezve — meggyőzzük magunkat a gumiabroncs feszes tartásáról. Tulajdonképpen ezt egyáltalán nem is érezzük. Csak néha, amikor egy követelő hangot hallunk: Most tulajdonképpen azt kellene ... De az akkor nem megy. Az abroncs visszatartja a kezet. Ha a gumi szétszakad - mi lesz akkor velem? nem esek szét egészen? nem szolgáltatom ki magam védtelenül? Ez a szorongás fog el az Istennel, az Egészen Mással való közösség elfogadásával szemben. És akkor mégis megteszed, csakazértis, értelmetlenül, tervszerűtlenül. Jobb kezed nem tudja, mit tesz a bal. A szorongás elenyészik, mihelyt vállalod a kockázatot. Esmegérzed, hogy Isten szemében, Isten kezében vagy. Magadhoz térsz, ember voltod megváltva tör elő. És akkor köszönetét kezdesz mondani Istennek, teljesen magadtól és egész szívedből. Énekeled a zsoltárok másik felét. (A német eredeti lelőhelye: Christ in der Gegenwart 36, 1984, 241-242.) Akkoriban történt, amikor javában dúlt az első világháború. A Vatikán könyvtárosa, Achille Ratti, egyik folyosón találkozik a Rómában rekedt és a Vatikánba internált magyar bencéssel, Serédi Jusztiniánnal. Tréfásan megszólítja: „No, vitéz magyar, most mutasd meg, van-e bátorságod! Most hagyd el a Vatikánt!" Nem sokkal a háború befejeztével a könyvtárosból pápa lett. A magyar bencés kihallgatáson jár nála. „Szentséges Atyám, egy kérésem volna. . . szabad-e előadnom? . . . Most mutassa meg Szentséged, van-e bátorsága! Most hagyja el a Vatikánt!" Jó öt évvel később a pápa bíborossá nevezte ki a bencést, ő maga szentelte püspökké, és a Vatikánból Esztergomba küldte. Egy évvel azután pedig megoldódott a kényes „római kérdés"; a pápa már kimehetett a Vatikánból, és 1929. július 25-én Róma utcáin ünnepélyes oltáriszentségi körmenetet vezetett. (Közli Tóth Tihamér)
