A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-01 / 9. szám

415

így történhetett valamikor Jusztin egyházatyával; így jöhetett létre az elbeszélő teológia, így kezdődhetett a hitoktatás. „Mitől vagy megváltva?” A kérdést hosszú hallgatásom követte; ebben nyilván hibás a teológia, amelyet végeztem. Sok mindent mondhattam volna: dogmatikát, teológiát, állításokat. De nem ezek után kérdezett.

Valami keveset ért a pszichológiához. „Mi a te azonosságod? Mi vagy?” — kérdezem tőle. „Az, ami a többiek szemével nézve vagyok, mert csak így tapasztalom meg magam.” „Tehát a többiek várakozásaiban tükröződöl?”„Igen! Persze! De próbálok attól elszakadni, szabad akarok lenni, saját magam.” „Mégis azt gondolom, csakis mások nyomán tapasztalod meg magad, javítod magad.” „Igen.” Hosszú hallgatás. Az ószövetség egyik jelentős része — mondom neki — erről beszél: valaminek lenni az emberek szemében. A zsoltárok igen erősen kipellengérezik ezt: Mi vagyok az emberek szemében? — kérdezik újra meg újra. És megállapítanak valamit, ami mindmáig, most is, érvényes: Mindent megteszel, vagy legalább nagyon sokat, hogy az emberek szemében megmaradj, hogy így azonosságodat,megbecsültét ésedet megtartsd.

„így van.” „Jól van így?” „Nincs; de másképp nem megy.” „Pedig megy másképp is, és éppen ez egy darab megváltás.” „Beszélj.”

Istentiszteleteinkben — mondom neki — olykor előfordul a békeköszöntés. Amikor az oltár előtt állunk, az Istennel való liturgikus találkozás legfontosabb pillanata előtt, kezet nyújtunk egymásnak, és azt mondjuk: Béke veled! Mintha azt mondanánk: Most vagy soha! Ezzel Krisztus egy parancsának engedelmeskedünk: „Mielőtt az oltár elé lépsz, békülj ki testvéreddel!” (Mt 5,23—24.) Külső jel ez, a liturgikus keretben nem is lehet több. Valami mégis történik. Amikor hirtelenül kezünket kell nyújtanunk egy vadidegen szomszédnak, vagy éppen családunk valamelyik tagjának, akkor nem beszélhetünk, csűrhetünk-csavarhatunk, nem állíthatunk, nem is magyarázgathatunk feltételeket. Vagy igent mondunk, elfogadunk, vagy elutasítunk. És hirtelenül megérzed: ellenállás. Mint egy gumiabroncs ott van körülötted valami, ami összetart: a tisztelet, a tekintély, a jog, amelyben benne állsz, a többiek várakozásai. A kéz, amely akkor kinyúlik, érzi a gumibéklyót, és legszívesebben visszarugózna rajta. Úgy van ez, mint a mindennapi életben. De itt nincs visszaút! Csak egy van: előre! A két kéz eléri egymást. A másik emberben ugyanez megy végbe. Amikor a két kéz megérinti egymást, akkor a gumiabroncsot szétszakították; az elvesztette feszülését, hatalmát. Feladtad a megbecsülésre, tiszteletre szóló jogosultságodat, többé már nem törődtél azzal, hogy a többiek szemében talán következetlen vagy, megadtad magadat, attól va-