A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-01 / 9. szám

401

Öt ven éve, 1934. augusztus 14- oooooooooooooooooooooooooo én lépett be Kaszap István a Jézus Társaságba. Társai közül, akik ugyanabban MÚLT ÉS JELEN

az évben csatlakoztak, ketten a kínai

missziókban, ketten Kanadában, egy OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO Párizsban lelkészként, négyen pedig

Magyarországon élnek. A többieket magához szólította az Úr. Mi maradtunk meg, ahogy egyikünk nevezte, a „Kaszap-turmából”.

50 év nagy idő. Közben sok minden történt. Volt öröm, volt fájdalom. Mindez a múlté, az emlékek szétoszlottak. Társaimtól több mint harminc éve elszakadtam, s ha közben egyszer-kétszer találkoztunk is, az csak futólagos volt. Egy valaki azonban egészen sajátos módon nyomot hagyott a lelkemben, vele valahogy mindezideig kapcsolatban maradtam. Ez Kaszap István. Elevenen áll előttem alakja. Világosan visszaemlékszem egyes jelenetekre, melyek megmaradtak lelkemben. Sajátos benyomást tett rám életének üzenete: a néma, panasz nélküli, Jézussal vállalt szenvedés értéke.

Magam előtt látom a nyújtón, a korláton! Bennem különös csodálatot váltott ki a dunántúli ifjúsági bajnok tornamutatványa. Az én diákéveimben, ahol

Bóday Jenő

KASZAP ISTVÁN A NOVICIÁTUSBAN

én tanultam, ilyesmi ismeretlen volt. Későbbi próbálkozásaim is sikertelenek maradtak; talán azért is csodáltam meg az ő mutatványait annyira.

Mély benyomást tett rám csendes, mosolygós, és mégis mindig összeszedett, komoly, megfontolt megjelenése. Talán ez is azért, mert benne olyasmit láttam, amit nekem is meg kellett volna szereznem.

Emlékszem, mikor betegsége alatt kissé jobban lett, s újra velünk volt a kertben. Magam előtt látom, ahogy ott ül a pádon. Ekkor már rárajzolódott arcára a fájdalom. Csodátuk nyugodt türelmét, s azt is mondták róla, hogy naponta megköszöni Istennek a betegség kegyelmét. Szent Ignác tanítása szerint a betegség éppen olyan ajándék, mint az egészség.

Betegsége alatt meglátogattam a kórházban. Ott is derű és kedvesség volt az arcán. Ő volt az, aki vigasztalt.

És végül láttam őt messziről, a folyosó végéről, amint ott állt — akkor már civilben — a noviciátus kijáratánál a nagy freskó előtt, amely éppen azt a jelenetet örökíti meg, amikor Borgia Szent Ferenc a Rómába érkező Szent Szanisz- lót fogadja, aki gyalog jött át az Alpokon, hogy felvételt nyerjen a Jézus Társaságba. Kaszap István ott állt a kép előtt, hogy búcsút mondjon a budai Manrézának, ahol, úgy remélte, életének legszebb vágya teljesül. Szomorúan álltam ott magam is, és csak néztem. Nem tudom miért, de nem mertem odamenni, hogy utolsó