A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-08-01 / 8. szám

375

Igen érdekfeszítő a meseszövés.

Egy fiatal házaspár igen gyorsan felbontja az „életszövetséget”. Megfelezik az ikreket. Az anya visszaveszi leánykori nevét: Luiselotte Körner, és magával viszi Münchenbe Lottit. Ludwig Pálffy zeneszerző, a bécsi Opera karnagya pedig megtartja Lujzit. A mama, igaz, mindig meghallgatja, ha műsorra tűzik valamelyik müncheni hangversenyen félje egy-egy szerzeményét, de egyébként egyikük sem törődik a másikkal. Mindkét szülő elégedett a maga zsákmányával.

Majd tízévesek az ikrek, amikor egy gyermeknyaralóban találkozik a két, egymásra megtévesztően hasonlító kisleány. Rövidesen kibogozzák, hogy testvérek. Egyformán fésülik a hajukat, egyformán

öltöznek — és élvezik az általános csodálkozást: még Lujzi osztálytársa sem tud különbséget találni közöttük. A falusi fényképésznél lefényképezte- tik magukat - de utóbb széttépik a képeket. Nem küldik haza a szülőknek, hanem inkább egymás életrendjét megtanulva, frizurát, ruhát, útipoggyászt és Jellemet” cserélve Lujzi megy Münchenbe a mamához, Lotti pedig Bécsbe a papához.

A tanárnők ugyan csodálkoznak, hogy „Lotti” írása, sőt viselkedésmódja is megváltozott; anyja ezt a kezdődő serdülés jelének veszi, és örül, hogy az eddigi túl komoly „kisháziasszony” kicsit verekedő, pajkosságra hajlamos, igazi gyerek lett a nyaralás alatt.

Az apa is boldogan regisztrálja, hogy leánykája figyelmesebb, szorgalmasabb, háziasabb lett. „Igazi nő van a lakásban”, aki újra és újra friss virágot tesz apja zongorájára, kávét szervíroz tejszínnel, csak úgy magamagától, apja „vendégének”, ... de az már igen kellemetlenül érinti, amikor „Lujzi” kezd beleavatkozni apja „magánéletébe”.

A regény fordulópontja a karmester elhatározása, hogy újraházasodik. A leányka, akit eddig a mama nevelt, és egyformán ragaszkodik apjához-anyjához, sikertelenül harcol apjával és a menyasszonynyal. Idegzete összeroppan. Az apát teljesen összetöri leánykája válságos állapota. Pár oldallal előbb a zeneszerző elvakult önteltségéről írva kérdezi a szerző: „Hát nincsen széles e világon egy óriás, vagy valaki más, aki kiporolná a nadrágját?” — Hát, úgy látszik, van, mert