A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-08-01 / 8. szám
371 A magyar püspöki kar és az állam közötti megállapodásban foglaltak változtatásának lehetősége kapta a „kis lépések politikája” nevet, és azt jelenti, hogy minden addigi gyakorlattól eltérő változás csak fokozatosan, minden fázisában kontrollálható kis szakaszokban történhet. Ez elsősorban az állam politikai alkalmazkodóképességét hivatott biztosítani, és kiküszöböli a veszélyt, hogy valamely egyház- politikai döntés miatt a párton belüli dogmatikus sztálinista réteg, ill. a környező szocialista országok vezetői támadják a kormányt. Illetve biztosítja az irányvonal stabilitását, és elősegíti az új intézkedéssel megváltozott helyzet integrálását az egyházpolitikai stratégiába. A kis lépések egyházpolitikai elvét Lékai bíboros is magáévá tette, és nyilatkozataiban mint az egyház számára előnyös utat népszerűsíti. Mivel az egyház az állam hozzájárulása nélkül a jelenlegi politikai szisztémában fontos lépést valóban nem hajthat végre, a „kis lépések politikája” rövid távon az egyház számára is reálpolitikát jelent. Miklós Imre államtitkár, a magyar egyházpolitika felelős alakítója gyakran hangsúlyozza, hogy az egyház számára előnyös változtatásokhoz az állam képviselői részéről a puszta jóakarat nem elég. Meg kell teremteni a változtatások előfeltételeit is. A kialakított szisztéma az egyház szempontjából annyiban indifferens, amennyiben az egyháznak a megváltozott viszonyokra alkalmazott pasztorális és egyházi koncepciója még nem alakult ki. így minden reformlehetőség, amelyet az állam a kis lépések politikájában önként ajánl fel, olyan nyereség, melyet az egyháznak nem kell külön kezdeményeznie. A kis lépések politikájával összekapcsolt sikerek így bizonyos folyamatos kibontakozási lehetőséget is jelentenek az egyház számára. Az egyház szükségletei azonban nem követik az állam engedélyező hajlandóságát. Az egyháznak ezért tervező előkészítő munkával magának is hozzá kell járulnia a soron következő kis lépés feltételeinek megteremtéséhez, politikailag nyomós érvekkel kell bizonyítani valamilyen igényelt lelkipásztori reform szükségességét. Az egyháznak mint jelentős társadalmi erőnek letagadhatatlan súlya van az állami intézkedések szempontjából. Az egyház vezetői, a püspökök tehát nemcsak illetékességgel tudják képviselni az egyház ügyeit az állam partnereként, hanem szerény nyomatékkai is. A magyar állam azonban jó előre biztosítékokat épített be a külföldi megfigyelők által „magyar út"-nak nevezett, személyekre szabott egyházpolitikai rendszerbe, melyek garantálják, hogy az egyház kérő hangja soha nem lépheti túl a megengedett intenzitást. Maga a Szentszék is hozzájárult ennek megvalósításához a „keleti politika" során alkalmazott püspökállító elgondolásában azáltal, hogy elfogadta a magyar állammal kötött részleges megegyezés során
