A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-06-01 / 6. szám

284

Iáddal, de hogyan lehet, amikor eddig nem is egyszer gyanakvással figyelték az egyháznak, vagyis a papságnak kapcsolatát az egyes családokkal. Egykettőre ott volt a megbélyegzés: klerikális kapcsolatai vannak ennek vagy annak.

Szeretnénk jobban behatolni a fiatalok lelkületébe, de ha az ifjúsággal nem tudunk közvetlenül foglalkozni, hogyan érjünk el eredményt? Eszünkbe sem jut, hogy katolikus ifjúsági mozgalmat hozzunk létre. Egyetlen kérésünk a kormányzattól, hogy többet, szabadabban foglalkozhassunk az ifjúsággal, csak azzal az ifjúsággal, amely templomba jár, csak azokkal a fiatalokkal, akik mélyebb, vallásos tartalom után vágyódnak, akik szentírást akarnak olvasni, akik itt- ott igénylik a pap útmutatását, mert el akarnak mélyülni a keresztény szellemben, a krisztusi tanításban. Politikamentesen, minden külön célzattól megtisztítva szeretnénk a munkát valóban úgy fölajánlani az egész magyar egyháznak, a társadalomnak is, hogy kritikusan gondolkodó, az emberi szabadságért lelkesedő a kreatív erőket mozgósítani tudó fiatalság neveléséhez mi is hozzá tudjunk járulni. Nagyon kényes kérdés, de az ifjúságot meg kell menteni; az egyház igazán szí- sen akar segíteni, nem akar senkit ellenséggé tenni, a magyar szocialista akarás ellenségévé sem, amikor keresztény szemléletet, a keresztény humanizmus vagy a keresztény emberkép vonásait akarja kiformálni e fiatalokban. Mi is csak egyet akarunk: — a közösségi új embert, az új társadalom alapját, ahol egymásért élnek az emberek, ahol nincs kizsákmányolás, ahol az értékeknek inkább továbbfejlesztése, felnagyítása a nagy célkitűzés: új embereket, új személyeket, emberi egyéneket, az új közösségi társadalmat. Ez a mi célunk is.

És ott vannak a családokban az öregek és a betegek. Külön lelkipásztori terület ez már régen, csak félve nyúltunk ehhez is. Az öregek várják, hogy mellettük álljanak az életbenlevők, akiket ők neveltek, akikért az életüket feláldozták. A betegek arcán mosolyt csak azok tudnak fakasztani, akik közel állnak hozzájuk, vagy önzetlenül mellettük akarnak állni. Az egyház részéről el is tudjuk képzelni, hogy tudunk olyan karitatív embertestvéri mozgalmat elindítani, hogy egy-egy faluban vagy városban többen is tudatos keresztény örömmel keresik fel a beteg testvért, mellette állnak, segíteni akarnak neki. Az utolsó évek tapasztalata ez, amikor mindig több lesz az idős ember, vagy így is mondhatnám, sajnos, mindig több lesz az elhagyott ember is, hogy hogyan várják éppen vallásos alapon, de merném mondani, polgári és humanista alapon is az embertársi, a sorstársi, régi baráti megjelenést, hogy a családdal összefogva segítsenek enyhíteni a fájdalmakat, szomorúságokat, a csalódásokat. E téren is volna mit tenni, én ezt is kulturális tevékenységnek tekinteném, amikor lelket viszünk-azok közé, akiknek nincs más orvosságuk, igazi enyhülésük csak a lélek ereje. Az egyetemes magyar szellemiség, az új arculatú társadalmi feltörés ma éppen ezt kívánja: a sokat hangoztatott magyar testvériség, a társadalmi, a nemzeti egység már legyen valósággá.

Külön feladatként említeném itt a hazafiasságra való nevelést. A magyar ifjúság is bizonyos értékkrízisen ment át, szinte újból meg kell magyaráznunk a fiataloknak, hogy mi a család igazában, mi a férfi és nő eszmei és etikai kapcsolata, mi a szerelem, a költői, a szép, az emberi lelket melengető szerelem; mi a barátság, mi a társadalmi egybekötöttség, mi a közös munka, mi a közös felelősség, mi az állam, mi a nemzet. Ezek mind kultúr- és értékjelzők, ezeket újból és újból megtisztítva kell a magyar fiatalság elé állítani. Mindig vallottam: a hazafiság