A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-06-01 / 6. szám
285 kérdése elsősorban erkölcsi kérdés. A megtisztult ember, a nemes ember megnyilatkozása a saját fajtája, a saját testvérei, saját történelmünk — és kortársaink felé. Ez a hazaszeretetnek mint értékelésnek az alapja. Egy újabb kérdés a világnézetek közötti párbeszédre utalt. Válasza második részében Cserháti püspök a párbeszéd konkrét feladatairól, az egyház mai hozzáállásáról és elvárásairól beszélt. Az egyház valamikor minden irányban szellemi javak hordozója volt, nemcsak vallásosságot hirdetett, hanem tanított betűvetésre, földművelésre, művészetekre; az egyház volt a népek nagy tanítómestere. A szellemiek birtoklása hatalmat is adott az egyháznak és ha ma fájlaljuk is - az egyház valóban részese volt a világi hatalomnak, természetesen nálunk is. Ma az egyház helyzete más lett: az egyház szolgálni akar, a szolgáló Krisztust akarja követni, a szegények között szegény akar lenni, a gazdagok között a lelkiismeret intője kíván maradni. E szolgáló egyház tagjai akarnak lenni a keresztények, és valóban így új kapcsolatkeresés alakult ki a hívek között, ki hogyan lehet a másik segítségére, szolgálatára. Az egyházközségekben újraszerveződik az emberek kapcsolata egyrészt az oltár köré gyülekező közösségben, másrészt egymás gondjait, egymás terhét is kívánják viselni a krisztusi kereszt jegyében. Az egyház valamiben többletet akar megvalósítani: ez a modern, ez a mai, hogy a hívők is alkotják az egyházat, és többé nem egyedül a klérus. Az egyház nem a papok, hanem a hívők és a papok összessége. így mondjuk: a laikusok, a világi hívek órája most ütött, amikor a huszonnegyedik óra végéhez közeledünk. A hívők szerepe mélyebb, átfogóbb lesz, hiszen értük van az egyház. És nekik is kell egymást tanítani, nekik is nem azonos értelemben, de valós tartalommal papi szolgálatot kell vállalni, természetesen nem a felszentelt pap szolgálatát. Mindannyian egymás papjai is vagyunk, egymást tanítjuk, egymásért imádkozunk, egymásért áldozatot hozunk, egymást vezetjük, irányítjuk, vigyázunk egymásra, egymás felett őrködünk. Tehát az egyházban a papság, a pásztorok őrködését részben szintén a hívők fogják átvenni és tovább vinni. Az egyházi közösséget úgy képzeljük el, példája tud lenni a nagy emberi közösségnek, mint ahogyan az egyháznak a II. Vatikánumban felragyog- tató tanítása is azt mondja: Krisztusban kell egyesíteni az embereket Istennel és egymással. Ezt az egységet szeretnénk felragyogtatni az egész világon, mi bízunk annak lehetőségében, hogy a templom, az oltár köré csoportosult hívek közössége e nagy polgári emberi közösségnek is példája lehet; így mondjuk egyházi nyelven, „kovásza". Tehát ezek volnának az egyház elvárásai: hogy többet tudjunk foglalkozni híveinkkel, egységgé tudjuk őket kovácsolni emberi értelemben is. Ez ma tízezrek és százezrek óhaja. Ez jellemzi az egyház szándékát az ifjúsággal kapcsolatban is: keressük az ifjúságot, közösségi emberré akarjuk tenni az egyéneket, szolgáló emberekké kívánjuk őket nevelni. Ezt szolgálja a bevált csoportmunka: né- gyen-öten összeülnek, kezdik olvasni a szentírást, el akarnak mélyülni benne, a kereszténység lényegéből kívánnak meríteni, élik egyéni lelki életüket a befelé való fordulásban, az Istenről való meditálásban és az új emberek megalkotásának lelki álmában. A betegek és öregek körébe is ezt a munkát szeretnők vinni, és termékennyé tenni: egymásért lenni, egymást vigasztalni, egymást erősíteni.
