A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-06-01 / 6. szám

278

1. A gyermek érző személy

Ahogy kívülállóként vizsgálom a szülők nevelésmódját, azokat az eljárásokat, amelyekkel gyakran dicsekszenek is, úgy tűnik, hogy érzéketlen és bearanyozott fabábuknak tartják gyermekeiket. Pedig egyébként maguk is jól tudják, hogy azok érzékenyebb lelkű emberek, személyek, mint a felnőttek. Szolgálok egy példával.

Kesztyűs kézzel bánunk felnőtt ismerőseinkkel: meg ne sértsük, meg ne alázzuk, le ne szóljuk őket. Hisz megbántanánk őket, és elkeserednének. Esetleg barátságunknak is sírt ásnánk.

Ugyanakkor gyermekeinket vérig kritizálhatjuk, mert maflák, nem életre valók, semmihez sem értenek, sohasem lesz belőlük ember. Emellett szemtelenek, arcátlanok, pimaszok, de ugyanakkor lusták, munkakerülők, felelőtlenek stb. Arról nem is álmodunk, hogy ilyesmit mondjunk barátainkra. Gyermekeink pedig megérdemlik. Egyébként is tanítani és nevelni kell őket. így vélekedünk. Az igazság pedig az, hogy gyermekeinket is letörjük, elkedvetlenítjük, visszahúzódóvá és félénkké tesszük ilyen bánásmóddal. Sőt, a szülő és a gyermek kapcsolatának is komolyan ártunk.

2. Beszéljünk egy nyelven

Nem arra utalok itt, amikor magyar őseink azzal büszkélkedtek, hogy ők csak egy nyelvet beszélnek. Inkább arra óhajtom irányítani a kedves szülők figyelmét, hogy beszéljenek gyermekeikkel ugyanazon a nyelven, ahogy szólnak felnőtt barátaikhoz. Általában ugyanis két nyelvet beszélünk: a felnőttekkel barátságos, gyermekeinkkel érdesebb nyelvet használunk.

Ha gyermekünk valami olyat tenne, ami nekünk nem kedves, mielőtt szólnánk és figyelmeztetnénk őt, gondoljunk arra, hogy ezt egy barátunk tette. Úgy beszéljünk gyermekünkhöz, ahogy felnőtt barátunkkkal tárgyalnánk meg ezt a dolgot.

így pl. ha gyermekünk játék közben közben összetör egy gyönyörű, metszett üvegvázát, vagy törölgetés közben földre ejt egy he