A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

28

Orbán Miklós

19 + G + M + B + 84

A vezetéknevem: Király. Keresztnevem: Gáspár. Két öcsém is a Királyok családfáján sarjadt. Az egyik neve Menyhért, a másiké meg Boldizsár. Egymástól csak a névben különbözünk, meg abban a 20, ill. 30 percben, ahogyan két öcsém követett engem a klinika szülőszobájában, melynek zárt ajtaján kívül apánk ült szorongva, hogy vajon magániskolát kell-e majd nyitnia többszörös egypetéjű ikerfiai nevelésére. Anyánktól tudjuk, hogy a második után megkönnyebbülten nagyot sóhajtott, de - hogy az orvos homlokán összeszaladtak a tudós ráncok - a levegőbe kapott: elég! Ketten már nyivákoltunk, hogy mi is örülünk a nagy családnak, mint teszik szüléink, és éppen ezért a harmadik is kettőnk közé kívánkozik. Kár, hogy nem tudunk visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor a nővér mindhármunkat megmutatott apánknak az ablakon keresztül. Állítólag apánk is nagyot sóhajtott, és hogy felnevelésünk aggasztó gondját takarja, félhangosan azon töprengett, hogy milyen névre is kereszteltesse három fiát. A nővér a mikrofonhoz hajolt:

— Király tanár úr.. . mi lenne, ha a háromkirályok nevét adná

nekik?

Az eszme a nagyszülők, tantik és önkiik meg sógorok és sógornők között megvívta a maga harcát, és amikor elvittek hármunkat a templomba, nevünk a nemzetközi egyezmények biztonságával iktatott bennünket a társadalom egészébe, közelebbről a világon szerte élő és a Király névre hallgató félmilliós névrokonság együttesébe.

Az orvos tapintatosan szüléink elé tette három hónapos korunkban az ujjlenyomatunkat. Mind a hármunké ugyanazt a rajzot mutatta. Azt nem is kell mondanom, hogy azóta micsoda szorongással néz ránk az anyánk, amikor az asztalnál a csirkecsontot szopogatjuk. Alighogy a szülészetről hazahoztak bennünket, az első fürdetésnél szörnyű riadalmat okozott, hogy az egyikünk csuklójáról lecsúszott a szalag. Ettől kezdve állandó aggodalomnak voltunk okozói. Hogy melyik ez és melyik az, meg melyik amaz. Apánk egyik barátja, aki nagy vadász volt, azt ajánlotta, hogy szüléink csíptessenek a fülünkbe fémlapocskát számmal, identitásunk rögzítése céljából, mint a medvebo- csoknak szokták az északi vadonban.

Világcsodájaként néztek meg hármunkat a vendégek, hogy csakugyan úgy van-e, hogy semmiképpen nem lehet megkülönböztetni minket egymástól. Különben is mindenből mindig három kellett. Még a köztisztasági edénykéből is. Viszont a családi krónika azt is rög