A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-06-01 / 6. szám

262

tum saeculare életformáját vezette be a Társaságba — és azt szerette volna, ha a Társaság legalább kétharmad részben otthonlakókból állna.

VR: 1950-ben a 30 éves Társaságnak kb. 270 tagja volt. Mi lett ezeknek a sorsa a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után?

ÚJ: A szétszóratás idején a testvérek nevelésük következtében minden nagyobb megrázkódtatás nélkül álltak át a rájuk kényszerített - és ha jól meggondolom, a P. Bíró által megálmodott - életformára. Beálltak a „termelő munkába", ahogy azt szépen mondják, legnagyobbrészt fizikai munkásként, egyesek egyházi szolgálatban: sekrestyésnek, pénzbeszedőnek. Ott, ahol dolgoztak, a jelenlét apostolságát gyakorolták a jó munkájukkal; magatartásukkal kivívták elöljáróik és munkatársaik elismerését. Volt olyan testvér, aki háromszor került vezetői pozícióba, és háromszor került ki onnan, amikor kiderült, hogy vallásos meggyőződését és elveit nem hajlandó feladni. 1956-ig elég sokan voltak börtönben, ha jól emlékszem, 19-en, köztük az általános főnöknő, a titkárnője, a novícius- mesternőnk is. A helyzet változásával a testvérek helyzete is javult. Sokan kerültek egyházi beosztásba, templomi árusnak, plébániahivatalokba, újabban templomi hitoktatást is végeznek. Mint minden feloszlatott szerzetesrend, ők is öregszenek, a legfiatalabb is közel jár a nyugdíjaskorhoz. Ezért okozott nehézséget, hogy amikor a leányfalui lelkigyakorlatos ház megnyitásakor Lékai kardinális úr a testvéreket kérte fel annak rendbentartására, a kiszolgálásra, nem volt, aki el tudta volna vállalni - bármennyire a szívünkön fekszik is a lelkigyakorlatos ház ügye. De ha állandóra egyelőre — újabb nyugdíjazásig — nem is tudták a testvérek a ház gondozását elvállalni, anyagi segítésre és önkéntes kisegítő munkára mindig készen állnak. A közeljövőben egyik nyugdíjba menő tesvérünk kiköltözik a lelkigyakorlatos házba, és egyéb munkák mellett ő lesz a sekrestyés.

VR: Befejezésül vessünk egy pillantást a tervekre. Mit várnak a jövőtől?

t

UJ: Először is szeretnénk megkapni a római jóváhagyást. Es bár tudjuk, hogy nem mi lennénk az első közösség, amely történelme folyamán eltűnik, és azt is tudjuk, hogy a Társaság főleg otthoni, 30 éves élete alatt nagyon betöltötte feladatát — de azért szeretnénk, ha a magyar fiatalok megtalálnák az utat hozzánk, hogy így még sokáig szolgálhassuk az Urat és népünket.

VR: Bizonyára sokan emlékeznek a Népleányok egyik legsikeresebb munkájára, a Korda könyvesboltra. Azt talán már kevesebben tudják, hogy ez a részvénytársaság valójában ipari és üzleti vállalkozás volt általában; nem kizárólag könyvek nyomtatásával és árusításával foglalkozott, hanem pl. szobrok, kegytárgyak készítésével és forgalmazásával is. Hamarosan azonban önálló könyvkiadó vállalattá fejlődött, és nem mások által nyomtatott vallásos sajtótermékeket árusított elsősorban, hanem saját kiadású könyveket. Elsősorban az ún. egyszerű nép igényeit és felemelkedését tartotta szem előtt, ezért értelmiségi körökben nemegyszer kritikát váltottak ki kiadványai. Már a háború előtt a Szent István Társulat is többször próbálkozott a népi irodalom meghonosításával, de véglegesen ez a feladat csak 1950 után hárult rá kizárólagosan. A nép vallásos irodalmának terjesztése valóban nagy űrt töltött be; ez a magyarázata, hogy a Kordának húszéves fennállása alatt annyi kiadványa volt, amennyit akkor egyetlen katolikus kiadó sem vallhatott magáénak.