A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-04-01 / 4. szám

173

nyék, amelyeken a kék égnek, a poroszkáló felhőknek, a pipacsos rétnek a varázsa utolérhetetlenül szép. Pedig Lali nem akar festőművész lenni. Amióta bekerült a nagy gabonás cég központi irodájába tisztviselőnek, és már a tőzsdében is jártas, a családban csak úgy beszélnek, hogy a két Szabó testvér gabonás lesz. Tehervonatok, uszályok szállítják majd a búzát, kukoricát, rozsot, árpát messziről mesz- szire, és a vagonokon meg a vontatógőzösökön ki lesz írva, hogy „Szabó Testvérek Gabonaexport R.T.".

Na, végre! Sikerült szokott helyére jutnia. S hogy biztos legyen a dolgában, nyelvéhez érinti jobb keze mutatóujját, és egy pillanatra a kandeláber fémtartójához nyomja. De el is kapja azonnal. Ráz, és hozzá még milyen erősen. Érdekes, máskor nem szokott ennyire. Maga köré sandít, hogy a többi gyerek sejti-e, miért kapta el a kezét. Ki törődik most evvel, amikor az orgona ablakokat remegtető, ujjongó hangja mellett az oltárhoz vonul a papok hosszú sora. Mind aranyban. Aki utolsónak lép a menetből az oltár elé, fején magas süveget visel, az is arany. Aki tőle jobbra áll, az bő palástjában olyan méltósággal hajtja meg magát, mintha ebből mindenki megértené, hogy húsvétvasárnap csak így szabad megjelenni az Úristen előtt.

A szertartás csupa méltóságos vonulás, hajlongás; amit a papság énekel, az is csupa tisztelet, áhítat. Nem érti, hogy mit jelentenek az idegen szavak. De szépnek találja az egészet. Csak akkor fut át egy fintor az arcán, amikor a prépost úr a szószékre lép. Éppen azért viselhet ilyenkor süveget, mert nem akármilyen pap, mint például Ra- benszeifer Alfréd tisztelendő bácsi, aki a mintaelemiben a hittant tanítja.

A prédikáció alatt nincs mit néznie. El is álmosodik. Ahogyan a szája elé emeli a kezét, hogy ásítson, egyszerre újra a lakásuknak az utcára néző ablaka előtt érzi magát. Remeg minden porcikája, az ablaküveg is megzörren, amikor homlokát nekinyomja, és úgy néz ki az éjszakai utcára. Magasföldszinten laknak, így a szomszédból Forgó néni be tudott zörgetni a seprű nyelével. Ott ál It az öregasszony magára kapott kendőjében:

— Kisfiam, nyisd ki az ablakot. Mi van már megint veled? Egyedül vagy?

Nehezen érti meg, hogy mit akarnak tőle, a rémület, amely fölébresztette, még ott dermed minden porcikájában. Az ablakon beáramló hideg sem téríti egészen magához. A sürgető kérdésre végre ki tudja nyögni:

— ... a falak mentek. .. a falak mentek...