A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
165 Már pályaválasztásánál szembeötlő valami. A fiatalember papi hivatást érez, de a költészet belelehelt szikrájáért is felelősnek tudja magát. Az akkori Magyarországon azonban a pap az „úri középosztály” tagja, akinek legföljebb ún. „vallásos verseket” illik írnia. Az ütközés csak azért nem válik valósággá. mert a Gondviselés Zimányi Gyulához vezéreli a kispapot, aki megérteti vele, hogy a papi hivatás és a költészet egy tágabb látásban összefér. „Nélküle vagy pap nem volnék, vagy költő” - mondotta később. Persze ez a tágabb látás nem minden olvasónak és főleg nem minden cenzornak volt akkoriban sajátja, és így például nem egy szép természetverséért a panteizmus vádja érte. A következő előremutató tényező, még mindig fiatalságában: a szociális felelősségtudat ébredése. A „Fekete kenyér” önéletrajzi kötetében egy teljes ciklus, a Véres utca szól erről. „Ki láttam ezt a látni poklot, Hogy éljek evvel? Mit tegyek?" - úja egy angyalföldi razzia látványa után. Fölmerül a kérdés: „Jól van ez így? Istenes így? Szabad-e nekem így élnem tovább?” A „márványos oltár előtt miséző pap úgy érzi, hogy „az angyalföldi szükségkápolnának szegényes Krisztusa hívja. — Mondhatnánk: mindez puszta szó, hiszen nem adta föl pályáját a szegények közötti munkáért. Nyilván nem is volt ez a Gondviselés szándéka. De kínlódása azért nem volt gyümölcstelen. Ott, ahová az Isten küldte: a cserkészetben, az egyetemi katedrán, mindenütt bátran hirdette az igazi demokrácia eszméit. És elég a Testvérek c. drámára hivatkoznunk, hogy lássuk: magas művészi fokon is megvalósult életművében a tudat: „Én nem vagyok a tüntetőkből! És nem vagyok a kardosokból! Vagy mind a kettő én vagyok? Irgalmas Isten! Mind a kettő én vagyok?! ” — A reá szabott megoldást is megtalálja: látni, fölmérni a szükséget, lámpás szemmel, orvos kézzel, égő szívvel, „zsongó kenet’’-ként enyhíteni. Egész egyéniségére jellemző, ami ma annyit szerepel a kereszténység programjában: az emberközelség keresése és ugyanakkor a személyiség mélységes tisztelete. Mint középiskolai tanár — hallatlan dolog akkoriban! — megvalósítja az osztályban az önkormányzatot. Mint cserkészvezető bizalmas kapcsolatban áll a fiúkkal. Amikor egyetemi tanárrá nevezik ki, az a bánata, hogy távolabb került tanítványaitól: „Ülök egy magas katedrán, Sok várakozó szem mered rám. És óraszám sem mosolyognak. Lobogó egyénisége szinte szétrobbantotta a „professzorság” kereteit. Kezdve a portás köszöntésén az épületbe lépésekor, akinek a kisfia „cukrot kap, hajó, cukrot kap, ha rossz”. Folytatva a szemináriumi közvetlen munkával és azokkal az életre szóló benyomásokkal, amelyeket környezete — tanársegédek, könyvtárosok — meg a híres „teázó szemináriumok” résztvevői: Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Buday György, Tolnai Gábor kaptak tőle. „Fiam voltál, háromszor is fiam” - írja később Radnótiról: szellemben, hitben, költészetben. A fasizmus sötétedő idején ott találjuk a Kerényi-körben, ahol Szeged intelligenciájának szíve-java szegül szembe az embertelen irányzattal. De elég bizonyságot tesznek világnézetéről az Új versek meg a Győzöd-e még c. kötet nagy versei is. Lássunk egy példát szellemes humorára is. A Felvidék időleges visszacsatolása idején történt, hogy egy onnét jövő kollokválóról kiderült, hogy nem olvasta Petőfi „János vitézét . Mi jelenlevők megdermedtünk. Mit szól ehhez a Prof?
