A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
147 elfeledkezünk arról, amit a Szentatya próbál aláhúzni, hogy a kegyelmi hátvéd, az imádkozó, áldozatos, szemlélődő, kontemplativ rendek életéből árad majd azokra az országokra az életerő. Csak kicsit kell ismernünk a nagy keresztény európai népek történetét és megtérésük históriáját, hogy a tétel igazságáról meggyőződjünk. Mára 11. vatikáni zsinat aláhúzta, hogy a kontemplativ élet hozzátartozik az Egyház teljességéhez, az igazi jelenlétéhez. Épp azért, főleg az új egyházakban, meg kell azt valósítani. A Szentatya ilyen értelemben szokott beszélni: „A szemlélődő életforma az Egyház történetében mindig fontos helyet foglalt el, és ez lesz a szerepe a jövőben is. Az az én vágyam, hogy a keresztény közösségek és pásztoraik az egész anyaszentegyházban mélyen értékeljék a szemlélődő életforma valóságát, s annak előmozdításán tevékenykedjenek." A Szentatya gondolatmenete így folytatódik: ,,Nem akarlak én titeket folyton újabb és újabb munkára sarkallni; csak azt szeretném, ha észrevennétek, mekkora szerepe van azoknak az alapításoknak, amelyekből mint fő központokból, energiaközpontokból a kegyelem árad szét az új országok népére, szerzetes és keresztény közösségeire. Alá akarom húzni nektek a szemlélődő kolostorok, telepek fontosságát, életfontosságát az Egyházban." Szerencsére máris nagyon biztató jelek vannak. Afrikában Nigéria a legnépesebb állam viruló keresztény élettel. A bencés nővérek 1980 óta ott vannak szemlélődő kolostorukkal. A szigorú cisztercita, trappista szabályzat szellemében él az Enugu püspöke által alapított virágzó nagy kezdeményezés. Ázsia nagy népeiben a kontempláció, a szemlélődés a régi vallásos keretekben is mindig jelen volt. Egyes ázsiai népek, főleg India lakossága szinte hivatva van a szemlélődő életformára. Vannak itt is biztató kezdeményezések. A II. vatikáni zsinat hangsúlyozta, és azóta is sokszor emlegetik, hogy a kereszténységnek bele kell épülnie a régi kultúrák, a régi népek életébe. Nem nyugati formákat kell rájuk kényszerítenünk, mert az idegen számukra, hanem meg kell találni azokat a formákat, amelyekben a kereszténység igazsága nekik megfelelő módon jelenik meg az életükben. Indiában és Japánban is van már számottevő kezdeményezés. India déli részében a bencés Griffiths Béda apát alapította az indiai formának megfelelő asrhamot; Tokió közelében pedig Enomiya Lassalle jezsuita atya a zen tanulmányozására indított keresztény központot. Mind a kettő tulajdonképpen azt célozza, hogy a sokat emlegetett inkulturáció valóság legyen, azaz a kereszténység ne idegen testként kapcsolódjon bele az ősi vallási hagyományokkal rendelkező nagy népek életébe.
