A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-03-01 / 3. szám
113 ha kínoz és meg-megtipor is. Végső, gyermeki ,megalázatosulás’, ami megnyilatkozik a hangban, formában is; hang és forma ugyanakkor — babitsi módon — szinte szégyenkező leleplezése ennek a meztelenségnek’. Saját érzéseinek ezek a kölcsön dallamokra való rájátszásai, ráhangolásai: himnuszokéra (Eucharisztia, Ájtatos párbeszéd hús- vétra), népénekekére (Karácsonyi ének), naív versritmusra (Csillag után) részben olyanok, mint ,a fázó lélek egyszerű öltönyei’ (ahogyan az Amor Sanctus bevezetésében mondja. . .). A gyermekség azonban nem gyerekesség: ez a hit mindvégig magában hordja, saját mélységéül, a maga ellentétének lehetőségét, a keresztes-szent-jánosi todo y nada egyféle változatát, elutasíthatatlan kockázatát. . .” (Rónay, Szentek, írók, irányok, 156, 158—159.) Befejezésül pedig álljon itt Babits Mihály 1933-ból való jegyzete katolicizmusáról: „Katolikusnak születtem, e vallás csarnokaiban találkoztam és küszködtem Istennel, kételyeimnek és legmisztikusabb reményeimnek egyformán a katolicizmus adott először testet, színt, szavakat. E színek és szavak nem maradhattak ki írásaimból: de más a lírai vallomás és más az egyházi hitvallás. Van-e mélyebb érzés, mint ami Istenhez köt, akár hiszünk benne, mondhatnám, akár nem? S a vers feladata, minden mély emberi érzést kifejezni. De nem okvetlen feladata pozitív konfessziót tenni, nyilvános hitvallást valamely egyház hittételei mellett. Erre az egyszerű s hagyományos próza (a Hiszekegy prózája) alkalmasabb. S túl az Istent-szomjazó lélek örökemberi líráján, ily pozitív, egyházias hitvallás inkább a gyóntató fülkébe való.” (. . .) Majd később így folytatja Babits: „Szinte érzem a kritikus égető kérdéseit: milyen viszonyban állok a létező pozitív egyházzal? hivő vagyok-e vagy hitetlen? gyakorló vagy közömbös? Verseimben itt-ott kételyt, lázadást, sőt tagadást lát. De melyik igazi katolikus az, aki kétellyel, lázadással ne küzdött volna soha? A mi hitünk nem olcsó és nyugodt; még maga Krisztus is elcsüggedt a keresztfán. Az Egyház - oktató, nevelő szempontból — jónak látja titkolni kételyeit, csupán a hit boldogító óráiról állítni emléket. A költőnek mindent ki kell vallania: ez az ő létjoga és kálváriája.” (Babits, Könyvről könyvre, 1973-as kiadás, 173—174.) Nem kellene azt gondolni — amint gyakran történik —, hogy a beteg és a családja pusztán passzív befogadói az aktív gondoskodásnak. Sokkal inkább az a helyzet, hogy kölcsönhatás jön létre: nevezetesen hogy az orvosok és betegápolók is együtt szenvednek, hogy ők maguk beteggé válnak a lelki megterhelés folytán, és hogy talán a betegnek is lehetősége van vigasztalásukra, megsegítésükre. Mindkét oldalon szenvedők és vigasztalók vannak. Gertrud Lamia
