A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-03-01 / 3. szám
112 Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, Mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb Részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod Tükörében magadat. És nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak, És nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd Ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt Az adamant rudakat. De a Sziget és tenger békés öblét viharok kavarták fel; az örökkék eget gomolygó felhők fedték el. Babits útja a nyugtalanság völgyén keresztül haladt, sötétben vándorolt a csillag után, miután rátört a gyógyíthatatlan kór. A nagy cet bűzös torkában, a halszagú éjszakában kínlódva találkozott újra Istennel, akitől menekülni akart. A halál pitvarában gyötrődve, reménykedve vallott, üvöltve kiáltozott a rejtőzködő Istenhez: „.. .Bezároltattál, Uram, engem! Sarak aljába, sötétségbe tettél, ragyogó szemed elől elvetettél. Mindazonáltal szemeim vak odva nem szűnik nézni te szent templomodra. Sóvár tekintetem nyilát kilőttem s a feketeség meghasadt előttem. Éber figyelmem erős lett a hitben: akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten! Rejteztem én is elüled, hiába! Utánam jöttél tenger viharába. Engedetlen szolgádat meggyötörted, magányos gőgöm szarvait letörted. De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, annál világosabb előtte orcád. Most már tudom hogy nincs mód futni tőled s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved. De te se futhatsz, Isten, énelőlem, habár e halban sós hús lett belőlem!” Rónay György Babits hite c. fontos tanulmányában a költő utolsó, a szenvedésben írt nagy verseit elemezve mutat rá szépen hite sajátosságára, igaziságára: „Babits hitének ,kínzatásában’ is, vagy éppen e kínzatáson való végső lelki fölülemelkedésül, egyre jellemzőbb vonása lesz bizonyos gyermekség’, bizonyos bizalommal való meg- pihenés’ az égi Gazda lábánál, még ha emberésznek érthetetlen, s még
