A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám

68

mi mivolta mellett foglal állást:

Volt idő, mikor tagadták A futamló csillagot:

Semmi az, csak földi pára,

Lobban, és fut, és el-ég.

Most a szellemet tagadják:

Semmi az, csupán anyag.

Agyvelő, vér és ideg összhatása, mely azonnal Véget ér, ha szétbomol Agyvelő, vér és ideg.

Az anyag a halhatatlan.

Ami annyi szívbe oltva Élt világ kezdete olta:

Mit remélt a hindu, párz;

Amért lángolt annyi oltár,

Zengett Szionon a zsoltár:

Hogy nem addig tart az élet,

Míg alant a testbe' jársz;

Hanem egykor újra éled ...

Lesz idő, hogy visszatérhet Régi nemes alakjába,

Megtisztulva, szabadon;

Vagy a „boldogok szigetjén",

Mint hivé a boldog hellén,

Vagy az üdvezültek helyén,

Mint reméli a keresztyén,

Lesz dicsőebb folytatása:

Én ezt meg nem tagadom. (Honnan és hová?)

Szaporodnak a versek a Kapcsos könyv lapjain... Az összegező Arany lírikus egyszerűséggel és alázattal vall költői hivatásáról: Isten ajándékáról.

Mindvégig

A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez, Ha jő a halál; Ujjod valamíg azt Pengetheti: vigaszt Bús elme talál.

Van hallgatód? nincsen? Te mondd, ahogy Isten Adta mondanod,

Bár puszta kopáron — Mint tücsöké nyáron — Vész is ki dalod.

A „tamburás öreg úr” „kopogó fáján” régi zsoltárokat penget