A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-12-01 / 12. szám

556

Orbán Miklós

A VÖDÖR

Leült az ágyára. Nagyon fáradtnak érezte magát. Fáradtnak és üresnek. Előbb végigjárta a kollégium három emeletét. Kongott az egész épület. A folyosókon csak a vészkijárati lámpák piros betűi sá- padoztak. Az ebédlőnek mind a három ajtaját zárva találta. A társalgóban sem ült senki. A szétdobált újságok és magazinok csak fokozták benne a feloldhatatlan magány érzését. Az elmúlt két napban kiürült a sok diákszoba. Csak hárman maradtak. De erre az estére a másik kettő valamelyik családdal meghívatta magát, öt is hívták. Válaszul csak megrázta a fejét, hogy rosszul érzi magát. Nusi, aki magával akarta vinni a mérnökékhez, erre megölelte:

— El kell felejtened. . . — suttogta, de valahogyan úgy, mint aki nem is tudja, hogy a másik mitől szenved.

Ül és igyekszik önmagában rendet teremteni. Mintha bent, énjének legmélyén is csak kongó folyosókat járna, útvesztő hajiatok előtt kellene megtorpannia, valakit keresne, akinek a nevét egyetlen ajtón sem találja, és akinek a nevét — ha megkérdeznék — nem tudná megmondani. Csak üres minden. Ha kétségbeesésében elkiáltaná magát, hogy „Segítség!", az üres falak mentén végigsiklana a hangja, mint a befagyott tó jegén a halfejre lecsapó sirály.

A leütött hal fejektől nem tud szabadulni. Csak egy mozdulat, és a ficánkoló élet megvonaglik. Feje már a sirályok zsákmánya, ezüst teste a vödörbe kerül.

Végig fekszik az ágyán, fejét a gyűrött párnába fúrja.

A vödör. Nem a tóparti halászé. A másik. Amit éppen akkor emelt föl a műtősszolga, amikor őt betolták. A nővér, aki kísérte, szögletes mozdulattal ugrott vállához, hogy föl ne üljön. Nyilván azért, hogy a vödörbe ne nézzen.

Pedig nem akarta látni, hogy mit visznek ki. Úgyis tudta. Tudott mindent. Döntése előtt a könyvtárban mindennek utánanézett. Röntgenfelvételeket talált az orvosi könyvekben, minden vonatkozásban kimerítő ábrákat, fényképeket anatómiai bemutatótermekben használt üvegedényekről és azok tartalmáról. Valahányszor egy ilyen könyvet becsukott, és a látott képek még ott lebegtek előtte, megrázta a fejét:

— Nem igaz. . . az egész nem igaz... még nincs sem keze, sem lába. Csak valami olyan, amilyen az arcon a szemölcs, amit egy pilla-