A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-12-01 / 12. szám

557

nat alatt leégetnek, és nyoma sem marad. Vagy a rosszul nőtt köröm a karcsú női kézen. Beszakadt egy meggondolatlan mozdulat következtében, és nem törődtek vele.

Ahogyan az érzéstelenítésből teste lassan magához tért, úgy érezte egyre jobban, hogy kiüresítették. A steril műtőben a sebész rutinosan dolgozó műszerei megszabadították a két hónap óta rajta eluralkodott szorongástól, amely a döntése előtt már rémület volt. Rettegett a szüleitől, a kollégiumtól, tanáraitól, évfolyamtársaitól, rettegett apjának káromkodással kísért pofonjaitól, anyjának jajongásától, a lányok kacarászó megjegyzéseitől, ahogyan alakján majd végignéznek. Rettegett a fiútól, akivel többé nem mehet még a szomszédos bisztróba sem. Legmeghittebb barátnője is lehülyézte, hogy miért nem tud jobban vigyázni magára. A fiú is csak avval intézte el a dolgot, hogy manapság ez már nem probléma. Megérezte ebben a cinikus megállapításban, hogy tulajdonképpen ő maga sem probléma: sem annak, akinek hitt, sem senki másnak, aki ezután majd még közeledik hozzá.

Üres. Mindent kiszedtek kiszondáztak, kikapartak belőle. Azt, aki leginkább és egyedül az övé volt. Akinek hat hónap múlva először hallhatta volna a hangját, először vehette volna a karjára. Először látta volna, mint keresi apró szájával anyjának mellét. Látta saját magát, mint füröszti, potyázza, mint repes feléje a már ülő apróság, mint áll fel először rácsos ágyában, csúszkál a padlón, tipeg a székek között.

Az ápolónőt, amikor a műtő emeletéről az osztályra visszavitte, megkérdezte, hogy fiú lett volna vagy lány. Az csak legyintett:

— Az még nem volt semmi!

— Hazudott! Hazudott! — csikorgatja most össze a fogát. Ezeknek az ő gyermeke csak „az" volt és nem ,,o'. A vödörbe került. A műtősnővér lelkiismeretesen ellenőrizte, feldarabolt gyermekének minden része ott van-e a zománcos vödör fehér koporsójában. Talán még oda is szólt a sebésznek, hogy a fejet még várja, talán azt úgy kellett kiszivattyúzni vagy kikanalazni. A vödörben kivitték az őgyermekétis.

— El kell felejtenem. . . — suttogja maga elé, és tudja, hogy nem fogja elfelejteni sohasem. Ezt a karácsonyt sem, amikor ebben a kongó kollégiumban tölti a szentestét.

Föláll. Az ablakhoz megy. A tér üres. Az ívlámpák szórta fehér foltok fölött a tér túlsó oldalán az apró családi házak ablakai világosak. Az apró színes villanykörték jelzik, hogy a családok ünnepelnek. Karácsonyfa mellett, játékokat osztogatva a kicsinyeknek, és egymásnak boldog ünnepeket kívánva.