A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-11-01 / 11. szám

525

szerint, miután meggyónt és megáldozott, olyan nagy áhítattal végezte a bazilikák látogatását, hogy a zarándokok és a római hívők csodálattal kísérték. Térdenállva imádkozott mindegyik templom szentkapuja és az Oltáriszentséget őrző oltára előtt. A jubileumi zarándokok száma rendkívül nagy volt. A krónikások feljegyzései szerint a 80000 lakosú város egyes napokon 100000 zarándokot fogadott be. Az év során Néri Szent Fülöp kon- fraternitásában 150000 zarándok és 21 000 gyengélkedő fordult meg. Ez u- tóbbiak orvosi kezelésben és ápolásban is részesültek. A pápa szinte naponta tartott kihallgatást. Amikor 1575 karácsonyán az Örök Város harangjainak zúgásától kísérve ünnepélyesen lezárult a szentév, a 75 éves egyházfő hálatelt szívvel mondott köszönetét Istennek, hogy ő nyithatta meg és zárhatta le a jubileumot, amely annyi lelki vigaszt hozott az olasz félsziget, sőt az egész keresztény világ népének.

INTERJÚ A MAGYAR JEZSUITÁKRÓL

1983. június 14-én a magyar televízió a Páter Hegyi János magyar jezsuita provinciálissal folytatott következő beszélgetést közvetítette.

— Tulajdonképpen mióta él Ön távol a hazától?

— 1946-ban küldtek az akkori rendi elöljáróim Rómába, hogy ott teológiát tanuljak. Tehát a háború utáni évben hagytam el Magyarországot. Római tanulmányaim idején, 1949-ben, 1950-ben, feloszlatták a magyar jezsuita provinciát, elvették a házainkat, templomainkat, iskoláinkat, az otthon élő rendtársakat szétszórták, többet bezártak közülük. így én külföldön rekedtem. Kinnrekedtem egyszerűen.

— Él-e valami harag emiatt szívében?

— Nem. Nem. Én keresztény ember vagyok, és a keresztény embernek az első kötelessége, hogy megbocsásson. Természetesen ez a megbocsátás nem azt jelenti, hogy ami helytelen volt, azt most helyesnek hazudjuk. Ami helytelen volt, ami rossz volt, az helytelen és rossz. De én, és gondolom/a többi magyar jezsuita is, kész bármelyik pillanatban szívből megbocsátani. Ez a megbocsátás nem azt jelenti, hogy mi felülről kezeljük az embereket, és lenézzük őket, és magunkat valami felsőbbrendű lénynek tartjuk — egyáltalán nem.