A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-11-01 / 11. szám

501

Koch István lapozni kezdett a kötetben, és elismerően bólintott: „Aki meri közölni egyik oldalon az eredeti latin himnuszszöveget, s szembe vele ki meri nyomtatni a magyar fordítását, az vagy merész ember, vagy tudja, hogyan kell fordítani" — mondta.

Idézett, olvasott nekem, és megállapította, hogy az AmorSanc- tusnak egyetlenegy hibája van: jobb a fordítás, mint az eredeti latin himnuszköltés. Még meg is magyarázta: „Oly művészi, sőt bűvészi a fordítás, hogy az egyszerűbb, primitívebb latin szövegnél több, mint lennie kellene." Még idézte is: „Adoro te devote, latens Deitas", a fordításban: „Imádlak áhítattal, Isten: rejtelem."

Akkor és nem éreztem ezt a bűvészetet, de felfigyeltem Babits Mihály nevére.

4

Még mindig csak messziről ismertem és tiszteltem Babits Mihályt. Találkozásunkra első alkalmat nővérem intése adott, aki biztatott, amikor filozófiahallgató lehettem a Horánszky utcában, hogy keressem fel „Mihályékat". Telefonáltam, kedves és barátságos hang válaszolt, és meghívást kaptam Mihálytól hozzájuk.

Ez az első látogatás érthető feszültséggel járt, részemről legalább. De nemcsak én voltam feszült. Török Sophie, Mihály felesége talán még jobban. Abban az időben mi, papnövendékek reverendában jártunk, és Sophie zavart volt. Ki is jelentette: „Nem is tudom, hogy hogyan beszéljek hozzád." Mihály nyugodt volt, kedves, akár a tanár diákjához. Kérdezett, felelt, úgy vett, mint egy kikerülhetetlen rokont, és közben, gondolom, figyelt, nem is annyira engem, a Cser Lacit, hanem a jezsuita növendéket.

Mindjárt első látogatásomkor észrevettem, hogy bizonyos zavart érez az egyházi körökkel, különösen eminens papokkal szemben. Szinte zavartan félt, hogy mi lehet a véleménye egy Bangha páternek róla. Mécs Lászlóra, úgy vettem észre (bár tévednék!), mintha féltékeny lett volna népszerűsége miatt. „Hallom — mondta —, hogy szavalóesteket tart, és ünnepelteti magát." Szavaiban elítélés és némi sértődöttség volt.

Ebben az időben esztergomi villájában (amolyan kis présházszerű lakás volt) a ház falának oldalán egy festő barátja megfestette a Magyar Olimpuszt, ahol Mihályt Zeusnak festette, aki a magas hegy tetejéről ítélt eleveneket és holtakat (irodalmi embereket) abszolút uralkodó fölénnyel. Valahogy Ady Endrére fordult a szó: talán én kérdeztem, hogy a fogadó egyik sarkában az a halotti maszk mennyire hiteles. Török Sophie világosított fel, csillogó szemekkel, hogy na-