A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-10-01 / 10. szám
474 Kafkát. Sajátos, szimbolikus-mitikus művei (A Kastély, A per, olyan novellák, mint az Átváltozás) nem pszichológiai elemzések, hanem lételemzések. Heidegger kezdeti nihilista egzisztencializmusának elemei jelennek meg Kafkánál is, miként Rilkénél. Kafka megélte azt, amit Heidegger így fogalmazott meg: „A kozmikus éjszaka korszakában meg kell tapasztalni a világ örvényét» és szembe kell nézni vele. De ehhez szükség van arra, hogy egyesek eléijék a feneketlen mélységet.” Az örvénnyel, a semmi örvényével való szembesülést Kafka új módszerrel írta le, amelynek semmi köze a klasszikus pszichológiához. (Szintén Prágában élt és írt Kafkával egyidőben a neves zsidó regényíró, Franz Werfel, de az ő stílusa, világszemlélete lényegesen különbözik az aránylag fiatalon elhunyt Kafkáétól.) A Kastély vagy A per látszólag jelentéktelen epizódok aprólékos leírásai, de végeredményben a látszatok mélyén a létezés, a létbevetettség és kitaszítottság drámáját jelenítik meg. Kafka tehát a létezés szorongását fejezi ki, miként kortársa és részben „földije”, Rilke, vagy a filozófus Heidegger, vagy majd a francia Malraux. Ezt a szorongást már az első modern, Baudelaire kezdte kifejezni, láttatni Pascal nyomán, de még megmaradt benne egy bizonyos vallásosság; Dosztojevszkij is átment — még Nietzsche előtt — a nihilizmuson és a leggyökeresebb ateizmuson, de végül Krisztusnál kötöttt ki. Kafka csak valami megfoghatatlan, beteges bűntudatot őrzött meg a zsidó hitből, és vele pokoli gyötrelmeket. Ha már Dosztojevszkijt említettem, befejezésül idézzük Pilinsz- kyt, aki szerette Kafkát is, Dosztojevszkijt is. így állította szembe a kettőt egymással, így jellemezte a két írót és korunkat is: „Különös jelenség. Miután a művészet elvesztette Istent, a századforduló körüli időkben felüti fejét egy másfajta angelizmus (elsősorban Rilkére és Kafkára gondolok). Ha ugyanis definiálnom kellene Kafka művészetét, valamiképpen a következőket mondanám. Egy angyal szemével látja a világot, egy olyan „tiszta” angyal szemével, aki hátat fordít az Atyának. Ettől oly képet ad, nemcsak az életről, de a létről, a teljes univerzumról, ami bár végtelenül pontos, mégis olyan, mint egy rézmetszet. Tehát: negatív, egy angyal éleslátásával készített negatív kép a mindenségről. A negatívról előhívott valódi képre egyedül az Atya szeme (szeretete és kegyelme) képes. Ellenpéldaképp Dosztojevszkijre kell utalnom, aki még ma is a legmodernebb, a legösszetettebb és legmélyebb írónk. Lehet, hogy ő „tisztátalan” volt, de olyan bűnös, aki pillantását az Atyára szegezte, s az alázat kegyelméből képeket adott a világról. Ha a kettőjük közt levő különbségeket kellene megfogalmaznom, ezt mondanám: Kafkánál nem látom, amit látok. Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok. Kafka hajszálélesen megrajzolt univerzuma a rézben maradt. Dosztojevszkijé a papírra került, hogy a legnaivabbak, az írástudatlanok is elolvashassák.” (Pilinszky, Szög és olaj, 272—273.)
