A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-10-01 / 10. szám
469 metések mindig megmozdították az egész falut. Az elfojtott fájdalom a templomban, a temetőben fék nélkül kitört ilyenkor. Ilyen emlékezetes temetés volt Baráth Andris temetése is. Az olasz fronton esett el, onnan érkezett meg a koporsó földi maradványaival. * * * Ez a temetés annál is inkább jelentős volt, mert az értesítés szerint ez a vitéz az életét adta, hogy szakaszvezetőjét megmentse. Molnár István szakaszvezető úr visszatért Szepetnekre, igaz, fél karral, de ha Baráth Andris élete kockáztatásával be nem vonszolja a lövészárokba, bizony neki is talán csak a koporsója érkezett volna vissza. Ott állt most Molnár István a sír szélén, életmentője második, hazai temetésén. Már ki tudja, hányszor elmondta élete megmentésének esetét. Most kénytelen volt ismét elmondani, annyit kérdezték. — Mert az úgy vöt, hogy megkaptuk a parancsot, hogy kora reggel támadni fogunk. A mi tüzérségünk verni fogja az ellenség sáncait, oszt adott jelre én is szakaszommal kimászunk a lövészárokbul, oszt lesz, ami lesz, lerohanjuk ükét. . . Két kilométerre voltak az ellenség árkai. Az ű tüzérségük meg verte a mi árkunkat. De mélyen benn vótunk a fődben, hát kibírtuk. Az vót a parancs, hogy két-két szakasz egyszerre lendül támadásba egy-egy jelre. En is kiugrottam szakaszommal. Az ellenség veszetten verte az árkunkat. Alig futottunk 200 métert, egy kartács közénk vágott. Aki élve maradt, rohant élűre, de én bizony ott maradtam, mert leszakította a karomat. Baráth Andris szakasza még várta a parancsot. Látta, hogy én elesek. Odakiáltott parancsnokának, hogy ű behúz engemet. Mikor megkapta az engedélyt, kiugrott az árokbul. Sivítottak a golyóbisok, robbantak a lövedékek, de ű hasoncsúszva elért engem. Felvett a hátára, és újra hasoncsúszva visszavitt a lövészárokba. Amikor az árok szélire ért, és a többiek lesegítettek engem az árokba, űtet tanálták a golyók, és fejjel lebukott az árokba. Mire a szanitécek beértek vele, mán hótt vót. * * * Miközben a lőcsfalvi pap Molnár István szakaszvezető elbeszélését hallgatta, emlékezetében felélénkült Baráth Andris rövid élete folyása. Mikor bevonult, fiatal legényke volt még. A háború végén már ezeket vitték. A 17 éveseket. De ebben a fiatal életben már a bevonulás előtt is kezdtek kialakulni azok a jellemvonások, amelyekből a hősies önfeláldozás képződik. Különösen két eset jutott most a pap eszébe.
