A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

463

Orbán Miklós

ZSOFKA HORGOL

. . . Végre, hogy felvetted a telefont. Tudtam, hogy napközben hiába hívlak. Azt is tudtam, hogy tizennégy éves lányomtól nem várhatok már semmit. Főként azt nem, hogy a történtek után hajlandó legyen velem, a vérig sértett, kihasznált és soha meg nem értett anyjával beszélni. Gondolom, meglepődtél, amikor a gyerekkel beállított hozzátok az az öreg káplán, akit a lánycserkészek „nagypapa" címmel emlegetnek, mert a parancsnokuk még kislány volt, amikor az öreg „csapatatya" lett a „Kingánál".

. . . Egyedül vagy? Pista még nem jött haza a bankból? Ugye, nem sajnálod tőlem ezt a pár percet. Biztosra veszem, hogy Zsofkától már tudod az egészet. Vagy nem? Egy árva mukkot sem mondott, csak sírt? Na hiszen, van miért sírnia!

. . . Nem tudom, hogy két éve mi történt ezzel a gyerekkel. Olyan kedves, szó fogadó és mosolygós fruska volt, aztán egyszerre megváltozott. Először azt vettem észre, hogy a krémeimet kezdi használni. Amikor le akartam állítani a már egész tégelyeket kiürítő koz- metikálást, elkezdett nekem kiabálni, hogy zsíros a bőre, tele lesz pattanással, jóravaló fiú elhányja magát, ha közelről ránéz.

— Mi az, hogy közelről? Csókolódzol? — kérdeztem. Erre bevágta az ajtót. Három napig egy szót sem lehetett kihúzni belőle. Hiába mondtam, hogy nem gondoltam komolyan, csak leszegte a fejét. Pár hónappal később a körömlakkomat lopta magához. Úgy eldugta, hogy alig tudtam megtalálni. Amikor szóltam neki, szinte pimaszul kikérte magának, hogy a dolgai között kutassak. Úgy veszekedett velem, mintha nem is az anyja, hanem valami férfiügyben a vetélytársa lennék. Utolsó bemondásán három napig tépelődtem. Valami ilyet mondott sziszegő szájjal, guvadó szemekkel:

— Es ha egyszer valami olyat találsz, aminek aztán igazán nem lehet örülnöd. . .?

... Ne szakíts félbe. Te a nagynénje vagy. Ö választott téged, amikor a káplán megkérdezte tőle, hogy a rokonok vagy ismerősök közül kihez vigye pár napra.

A múlt nyáron történt, nem idén, tavaly. Tudod, a pénztárcámat nem dugdosom, kitől is félteném. De mindig tudom, hogy nagyjából mennyi van benne. Nahát, amikor a múlt nyáron a tábor után még pár napig itthon volt — az apjához készült két hétre —, az egyik

T