A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

464

reggel, amikor át akartam szalajtani a fűszereshez tejért, meglepődve láttam, hogy a pénztárcámból hiányzik az az ötös, amit az este külön beletettem. Nem szóltam, mert amúgyis állandóan viharfelők alatt élünk. Délben aztán már szólnom kellett. Olyan bagószaga volt a szájának, ruhájának, mintha valamelyik kaszárnya kantinjából jött volna. Amikor arcába vágtam, hogy most már nemcsak hazudik, hanem lop is, azt felelte, gúnyosan elhúzva a száját, hogy hívjam be a sarki rendőrt, és bizonyítsam be, ha tudom.

— A sarki rendőrt? Te kis cafka!... Nesze neked bizonyíték!

... Ne szólj közbe! Csak egy pofont adtam neki. Csak olyan anyait. Az apjától sokkal nagyobbat kapott volna.

... Még egy hete volt hátra, hogy az apjához mehessen. A nagy vihar után az egyik reggel — vakációs napok voltak — nem akartam hinni a szememnek. A szobájában horgolt. Érted? A tizenhároméves lány horgolt. Tapintatosan megkérdeztem, melyik babájának készíti a csipkét. Rámnézett, mint soha nem látott idegenre, és szinte rend- reutasítóan válaszolta:

— Nem csipke lesz, hanem kötél, hogy felkössem magam . ..

... Öt sírni nem láttam többé. Tőlem a főnővér a röntgenosztályon azt kérdezte többször is, miért olyan vörös a szemem, talán kötőhártyagyulladásom van.

. . . Hogy az újabb összecsapásra miért került sor? Ha hiszed, ha nem, amikor pénzt vettem ki a bankból, egy százast is kértem. Ezt akartam adni tizennegyedik születésnapjára. És ezt a százast a teljes kibékülésre szánt nap estéjén nem találtam. Amikor minden fiókot kihúztam, és minden kézitáskámat kiborítottam, gonosz fintorral, mint valami boszorka, nézte kutató mozdulataimat, és anélkül, hogy bármit is szóltam volna, megjegyezte:

— A szobámban keresd, mert elloptam!

. . . Magamra dobtam a kabátomat, és nekimentem a gyér lámpafénnyel pislákoló októberi estének. Teljesen kivoltam. Két éve, hogy egyedül kínlódom ezzel a lánnyal. A bátyját szinte sohasem látom. Drágalátos apja azt üzente, hogy mit akarok egy lakli kamasszal, ott van az aranyos Zsofka lányom, azt ápolgassam, hátha nem olyan lesz, amilyen én vagyok.

... A templom előtt találtam magam. A szokásos esti misére harangoztak. Amikor a sekrestyébe léptem, kővé vált bennem minden érzés. A „csapat-nagypapa" éppen magára vette a miseruhát, és már indulni akart az oltárhoz. Csak annyit mondtam neki: