A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-09-01 / 9. szám

399

Nehéz esztendők

Előre látta, érezte a tudós vagy a művész eszével, szívével, hogy szinte magáról és magának is írta a drámát, és készítette szívét, eszét a nehéz évekre. Fiai a fronton vagy kényszermunkán. Magyarságát is megkérdőjelezik annak az embernek, aki magyar diákok nevelője, magyar cserkészek parancsnoka és barátja, a szegedi fiatal generációk formálója az édes magyar nyelv szeretetére. Akinek örökös teendői közt lelke és ideje volt a Kalotnak indulót írni, hogy „Isten szép magyarját . . . az álmos óriást” építő magyarrá segítsen varázsolni. Akinek ezekben az években mindig mélyülő és mindig egyszerűsödő verseiben a népdalelemek a megindítók, a hangulatkeltők. Népdalok, melyeket cserkésztáborokban énekelt velük. Közben lelke mélyén sírt a reménytelen remény: „Ugye élsz még, ugye énekelsz?"

Vers formájában A családfa címmel kiáltotta bele a süket magyar világba, az őskeresők őrületébe, a „más ősömet nem ismerem” vádbeszédét. A csillagok között keringő és merengő Mihály (Vörösmarty) a nagyapja, és a „színarany" fedezetű magyar. Arany János az édesapja.

Fordított Jónás

A háború utáni időkben az ő vállára nehezedett a magyar piaristák ezer gondja. Elöljáró lett, „fordított Jónás". Pesten és Kecskeméten két gimnáziumuk megmaradt, azok életét kellett elindítani. Több régi szegedi diákja, hallgatója komoly vezető pozícióba került, kellett ott az atyai tanács és a testvéri megértés. Dolgozott a tankönyvtervező tanácsban is. Akkor kerestem vele utoljára a találkozást a homályos pesti rendházban. Arany-kutató kedves volt szegedi tisztelőjével. „Ugye tudják, hogy csak addig maradok itt, amíg valami rosszat meg tudok akadályozni, valami jót el tudok érni?" Megnyug- tatuk: „Bennünk, akik régóta ismerjük, ezen a ponton semmi kétség nincs."

Őszi fecske

A hivatali évek véget értek. Budapest intelligens híveinek vigasztalója, eligazítója, megértő, minden jót elismerő és felkaroló lelkiatyja lett. „Mindenkinek testvéresen / Elébe nyújtom két kezem, / Én felperes már sohasem, / Hát még bíró!"

Hetven felé — hazafelé készült az „őszi fecske”, és tudta, át- érezte, hogy élete áldás volt, és az lesz Isten jóvoltából. „A halál is csak ennyi, / Ne félj elébe menni, / Édesapád az Isten, / Repül eléd