A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-08-01 / 8. szám

348

— Az én fiam nem űzi ki fegyverrel és katonával hajlékából azt, akinek asztalánál szíves vendégül jól lakott és fedele alatt békességben meghált.

— Minden jószágát veszíti a lázadó.

— S az én fiam nem keresi halálra azt, aki bajában megsegítette és melléje állott hűséggel.

István érzi, hogy minden vére a szívére zuhog:

— Fejét üttetem a lázadónak .. .

Sarolt elfordul fiától, szeme a vajda feleségén. S halkan, egészen halkan mondja, s szava, mint őszvégi halálos kietlenségben hulló hideg, reménytelen eső:

— Nem az én fiam ez idegen ember. . .

Feje mellére hajlik, válla meggörnyed.

István két kézzel markolja kardja markolatát, és a hosszú, egyenes kard dobban a földön és megzördül. És kemény és éles és rideg a szava:

— Nehéz szót mondottál, anyám. S szóddal megütöttél. Te akartad, hogy fiad király legyen, és most, hogy király s ura a magyari földnek és parancsolója a nemzetségeknek, lám, megtagadtál engemet. . .

— Nem így akartam — suttogja Sarolt.

— ... Temérdek nagy követ lódítottál meg, s hogy gurulni kezdett a kő, letiporja útjában, ami eléje került, s leütötte, ami szembe állott vele vakmerőn. De elsőnek engemet ütött meg, Anyám. Megütött engemet, és én azért nem tagadtalak meg Téged. De most a vajda állott a guruló kő elé, akit Te lódítottál meg, anyám, s a kő keresztül fog rajta hengeredni, és én nem tehetek semmit sem. És Te sem tehetsz semmit, és senki ember nem tehet semmit . . .

. . . Mint nehéz bunkó, hullott minden szó Sarolt szívére. És minden szóra mélyebben csuklott a feje, és a válla előbbre rokkant. Szót sem tudott szólani, és sírni sem tudott, csak reszketett és vaca- gott a foga az iszonyú félelemtől.

De szólott a vajda felesége:

— Ha senki ember nem teheti, megállíthatja a követ a hatalmas, mindenható Úristen. S ha akarja, vissza is fordíthatja . . .

István az asszonyra nézett. Hosszasan nézte a szépséges fehér arcot és a fekete, bársonyos, melegen csillogó szemeket, és azokban nem volt most félelem és nem volt harag sem. De a szó nyugodt volt és komoly, mint az imádság szava. S a királynak fájt a szíve, és a feje kicsit meghajlott:

— Igazat szóltál: megteheti a felséges Isten, aki minden királyok ura. Ö mindent megtehet, és minden úgy van jól, ahogy ő akarja ...

Megfordult és kiment a házból.

☆ ☆ ☆ ☆ ☆