A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-07-01 / 7. szám

I

amikor egyedül voltak. A rettenetes ínség és büntettek láttára az orvosnak megrendült a hite Isten létében. Kolbe atyában azonban a legcsekélyebb nyomát sem fedezte fel az ellenséggyűlöletnek. Ö biztosította az orvost arról, hogy egyszer majd megint hinni fog;

Ez az orvos később tanúskodott arról, hogy a négy év alatt, amelyet a táborban töltött, nem talált még egy ilyen hősies lélekre. Pedig naponta százával beszélt papokkal, tanárokkal, művészekkel és mindenféle egyéb társadalmi helyzetű egyénekkel. A testvéri szeretetnek ily fennkölt példáját sohasem látta másokban.

Július 3-án elbocsátották Kolbe atyát a kórházból, de mivel még mindig lázas volt, a lábadozók csoportjába helyezték. Ezeknek könnyű munkát adtak, de ételadagjukat is a felére csökkentették. Emiatt sokan meghaltak közülük. Maximilian atyának megint bőven volt alkalma a haldoklókon segíteni.

Egyik rendtársa, aki társszerkesztő volt a Szeplőtelen Városában, mint felügyelő dolgozott a konyhában. Elérte, hogy oda osztották be Maximilian atyát burgonyahámozásra. Itt megjövendölte társának: „Ti, fiatalok, túl fogjátok élni ezt, de én itt halok meg a táborban.”

A konyhában mindenki igyekezett hozzájutni egy kis ételhez — kivéve Kolbe atyát. Ö mindig megelégedett azzal, amit adtak neki, sőt még ezt is nemegyszer megosztotta másokkal.

Az önfeláldozás

Július 24-én vagy 25-én áttették egy másik csoportba, Amikor néhány nap múlva a mezőn dolgoztak, ebből a csoportból valaki megszökött. Társai nem tudják elképzelni, miként sikerülhetett neki. Hiába keresték vérebekkel, nem akadtak nyomára. Halálos félelem szállta meg a csoport tagjait, mert tudták, hogy minden szökés esetében a csoport tíz tagját éhhalálra ítélik. Aznap éjjel nemigen tudtak aludni. Másnap ez a csoport egész nap a tűző napon állt. Még vizet sem adtak nekik. Egymás után ájultak el, de Kolbe atya nem esett össze. Délután háromkor félórát pihenhettek, s .csak levest adtak nekik. Közülük tíz számára ez volt az utolsó étkezés. Megint vigyázzban kellett állniuk egészen estig, míg a többiek hazajöttek a munkából.

Ekkor a táborvezető SS-tiszt kijelentette: „A szökevényt nem találták meg. Azért helyében a csoportból tízen éhen fognak halni. A következő alkalommal húszat ítélek majd éhhalálra!”

Utána a sorok között föl s alá járva kínos lassúsággal kiválasztott tíz embert. Az őt kísérő SS-legény feljegyezte a halálraítéltek rabszámát.

„ Viszontlátásra, barátaim - mondta az ,egyik, amikor kilépett a sorból- Ott fönn majd ismét találkozunk, a valódi igazságszolgáltatásnál.”

„Éljen Lengyelország! - kiáltott fel egy másik - Érte ajánlom fel életemet!”

„Szegény feleségem, szegény gyermekeim! Isten veletek! Isten veletek!”

— zokogott fel egy apa, Gajowniczek Ferenc őrmester.

308