A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-03-01 / 3. szám
128 emberi gyöngeséget legyőző, minden értelmetlenséget renddé teremtő erőt adni. Nekünk is, most is, itt is. Aztán ajándékozásra is sor került. Ajándék, itt? Igen. Három napon keresztül a négy beavatott félretett egy-egy cigarettát, és így rendelkeztünk 12 db cigarettával. Micsoda kincs! Éppen ennyien voltak a dohányosok. Ezenkívül félretették kenyéradagjuk harmadát, és így mindenki kaphatott egy szelet kenyeret. Ez most és itt minden különleges karácsonyi kalácsnál kedvesebb és ízesebb volt. Amikor az ajándékot kiosztottuk, elképedtek valamennyien. Az első pillanatban el sem tudták képzelni, hogyan jutottunk hozzá. Aztán lassan megértették, milyen találékony tud lenni a szeretet. Észre sem vettük, és elérkezett a takarodó ideje: 10 óra. Lefekvés előtt mégegyszer összeölelkeztünk, és így kívántunk egymásnak boldog, boldogabb karácsonyt. Mindenkiről lehullott egy pillanatra a fölvett póz. Mertünk őszinték lenni, és nem rejtegettük érzelmeinket. Lefekvés után elhatároztam, hogy csendben megvárom az éjfélt. Három templom harangjának a hangja is beszűrődött hozzánk... Amikor meghallottam a harangzúgást, csaknem valamennyi ágyból eleinte mocorgás, majd suttogás hallatszott: „Halljátok - suttogta egy hang —: most kezdődik az éjféli mise...” Még nem tudtam elaludni. Elgondolkoztam... Tehát valóban igaz: „Az Úr lelke rajtam, Ö kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, Ö küldött engem, hogy gyógyítsam a megtört szívű- eket, szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy szabadulást hirdessek az elnyomottaknak, s hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét..." Milyen könnyű ezt hirdetni... szóval, és milyen nehéz ideggel, fegyelemmel, türelemmel, hallgatással, nélkülözéssel, feledéssel és emlékezéssel... vagyis élettel... In Te, Domine, speravi, non confundar in aeternum...! 8 Aztán még ennél is szebb karácsony következett. A magánosságnak, a csöndnek, a befelénézésnek feledhetetlen karácsonya. Egyedül vagyok négy hónapja. Van olyan hét, hogy egy szót sem válthatok senkivel. A belső ellátottság csak valóban a legszükségesebbre szorítkozik. Még egy székem sincs, melyre leülhetnék, egy ceruzadarabom sem, mellyel a napok múlását jegyezhetném, egy rózsafüzérem, melyet pörgethetnék. Milyen jó, hogy éppen tíz ujjam van a két kezemen, nem lehet elvéteni a tizedeket.
