A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-03-01 / 3. szám

126

lyosság következtében összekuszált belső világomat szeretettel bogoz- gató gyóntató spirituális urat, a rektort, aki hosszú betegségem heteiben a saját rádióját tette az éjjeliszekrényemre, a püspök urat, aki kétszer is eljött hozzám, 15 éves fiúhoz, a betegszobába.

Látom a kérdést a szemedben, hogyan is tagadhatom meg ezt a nagyon szép világot, miért akarom eltemetni magam egy jezsuita rendház fekete folyosóinak és sápadt lámpákkal megvilágított termeinek, szobáinak a labirintusába.

Ott térdeltem, és tudtam, ami mögöttem van, az nem tér vissza.

Hát akkor?

Válaszként szavaid jutottak eszembe: miért nem kérem felvételemet valamelyik tanítórendbe. Ne hidd, hogy akár csak egy pillanatig is mérlegelni kezdtem volna, hogy bencés, piarista, cisztercita vagy premontrai legyek-e. Nem torpantam meg, nem kezdtem nézelődni. Mert egyszerre magam előtt láttam mostani tanáraimat, valahogyan mind együtt, az iskolát, a templomot, az egész kollégiumot együtt — hogyan is mondjam? ...nem tudom leírni, hogy egy pillanat alatt mi történt velem és bennem. Fejemben ellenállhatatlanul lüktetni kezdett az egyetlen kérdés: Mi kell ahhoz, hogy valaki jó jezsuita tegyen? P. Ambrustól már csak ezt kérdeztem. Amikor negyedóra múlva át kísért a P. Rektorhoz, hogy vele beszélgessek, tudtam, hogy mindent el kell mondanom. Hogy miért akartam 14 éves koromban pap lenni, hogyan éreztem magam a szemináriumban, miért kellett onnan eljönnöm, miért nem mehetek oda vissza, hogyan vetetted föl te, bátyám, a gondolatot, hogy tanítórendbe is kérhetném a felvételemet, mi történt bensőmben ott a templom tornácán, hogyan dobbant elém a gondolat, hogy jezsuita legyek.

Nagyon féltem a P. Rektor válaszától. Mert csak nézett rám, nyugodtan és tárgyilagosan, ahogyan a német óránkon a Schiller-ódát magyarázta nekünk. Magam sem akartam elhinni, hogy valaki így kaphasson szerzetesi hivatást. P. Rektor csak bólintott, hogy így is hívhat az Isten valakit. Az írógépéhez ült, és pár sort írt, majd borítékba tette:

— A rendházunk orvosához küldöm alapos vizsgálatra. Különben az érettségiig még gondolkozhat, és a novíciátus is arra való, hogy az ember hivatása őszinteségével szembenézzen.

Ne csóváld a fejedet. Anyánknak azt írtad, hogy választásom érthetetlen képtelenség. Egy hónap óta ostromlód szándékom helyességét. Te mindenkinél, még anyánknál is közelebb állsz hozzám. Érdekemben teszed, tudom. Vállalom továbbra is érveid pergőtüzét. Segítesz vele arra, hogy hivatásomban egyre erősebb legyek. Mondd csak bátran: „Öcsém, ez képtelen értetlenség!''