A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-12-01 / 12. szám

570

lant. Tüstént megértette, hogy ez a megtisztelés nemcsak a népi forrásokból megújuló modem egyházi zene egyik legjelentősebb képviselőjének szól, hanem a hit- valló magyar kereszténynek is. Némán bólintott, kezet szorított. „A gyakorlati eljárás nyilván nem lesz olyan egyszerű; de ez már az Önök dolga.” - 1962-ben, és később sem, Kodály Zoltán, a krisztusi élet és a magyar lélek áldott érzékű zenei kifejezője nem lett a Pápai Tudományos Akadémia tagja.

Mindez a Psalmus szerzésekor még ismeretlen jövő a zeneköltő előtt. De feltehetjük, hogy számára és dallamai számára az Istentől jövő átmeneti „megke- serítés”, próbatétel, ismét felemelés már akkor nem álmot, hanem valóságot jelentett, a jelen élet mocskán és reménytelenségén átfénylő valóságot. Az a „vigasztalás”, amelynek szándékával a zsoltár íródott, túlvilági, de valós talajba gyökerezik.

Midőn a „Felemeled' szó utoljára elhangzik, diadalmas harci zene, dobszó, trombita- és harsonafanfár rá a válasz. De mindez csupán álom: a népnek és zeneszerzőjének álma.

Mert amikor már szinte elhinnénk a nép igazának diadalát, a mü egyetlen háromszoros fortéval jelölt - dinamikailag tehát legszélsőségesebb - helyén egyszerre csak elsötétül a muzsika, s visszahull a kezdet reménytelen a-molljába. E zuhanó részlet hangjaiban lényegileg azonos a mü elején, a Mikoron Dávid első elhangzása előtt hallott zenekari szakasszal. De mégsem teljesen az. A hangszerelés is eltér. Most, hogy bevégeztetett, a tragédia lezárult, sötétség borult a világra ismét, a zenekar kihamvadó tüzének vissza kell vezetnie a történelmi realitáshoz.

Az epilógus mégegyszer felmutatja a Mikoron Dávid dallamát. Nem olyan objektiven, mint az első alkalommal; mintha a melódia is megrendült volna, átélve a belső színpadon lejátszódott drámát. A közösségből kiemelkedik néhány hang; egy felfénylő tenor-ellenszólam mintegy megerősíti az egész zsoltár fő mondanivalóját: „ Vigasztalásért szörzék így versekbe" - és zenébe is.

17) Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,

Ötvenötödik dicséretében,

Melyből az hívek, keserűségben,

Vigasztalásért szörzék így versekben.

Népének nagy vigasztalója, nevelője, összefogója, krisztusi tanúja - szinte azt mondanánk: atyja - 1967. március 6-án halt meg. Tudta, hogy nemzete, az ország kormánya gondoskodik fényes temetésről; katolikus temetéséről ő maga rendelkezett.

Életének belső súlypontját elénk állítja az is, ahogy a halálra készült: a nagy szellem érzékenységével, szerénységével, és az öreg magyar paraszt természetes egyszerűségével. Szentmisére hűségesen járt, gyónt, áldozott; lelkivezetést igényelt; anyagilag támogatta egyházát, a szegényeket, kiállt az üldözöttek mellett. Koporsóját maga vásárolta meg; megnézte, megtapogatta, kifizette, félretetette. Első felesége sírjához rendszeresen kijárt imádkozni. Amikor az Egyetemi templomban az utolsó requiemet mondatta érte, csendesen megjegyzete: A következőt már odaátról hallgatom!