A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
569 Te meg nem áldod szerencséjökben, Hosszú életök nem lészen a földön. A zene aztán, a szöveghez simulva, az igazságos Istent jeleníti meg reális képek beti 15) Az igazakat te mind megtartod, A kegyeseket megoltalmazod, A szegényeket felmagasztalod, A kevélyeket aláhajigálod. Képszerű az igazak, a kegyesek, a szegények emelkedő s egy re gazdagodó ábrázolása, és nagyon is képszerű „a kevélyeket aláhajigálod’ zuhanó dallamvonala. 16) Ha egy kevéssé megkeseríted, Az égő tűzben elbétaszítod, Nagy hamarsággal onnét kivonszod, Nagy tisztességre ismét felemeled. Folytatódik a zene képszerűsége. Képszerűek az ,,égő tűz” vonós- és fúvóstrillái, távoli lángnyelvek lobogását jelzik. Merőben másfajta képalkotás jellemzi a ,,nagy hamarsággal', „nagy tisztességre” verssorok kiképzését; a zeneszerző a szöveg adta 3/8-os lejtést 4/8-ossá bővíti, a „nagy” szócskát nyújtja meg, érzékeltetve a hamarság és tisztesség dimenzióit. Ebben a részben több a zenei szófestés, mint amennyivel Kodály a teljes műben élt. Azért sűrűsödnek a zenei realizmus könnyen felismerhető zenei eszközei, mert a keserűség, panasz, átok, fohász és bizakodás reális világából a mű most egy irreális világba lendül át, álomba a valóságból. A-moll után A-dúr! Hatalmas emelkedés ez; aranyló fény sugározza be a muzsikát, a zenekari bevezető hangjai kivilágosodnak; a kórusszólamok ringó ritmusa, táncos lejtése az örömet fejezi ki: „Felemeled!” Lehet, hogy Kodály Zoltán maga nem az irreális és az álom szavakkal jellemezné ezt a világot. A zsoltárszöveghez olyan keresztény szavak illenek, mint isteni próbatétel, derűs remény, sőt még Isten-közelség is. Amelyre persze mindig ránehezedik a jelenlegi élet emberi keserve és reménytelensége. De az isteni ígéret és teljesség, amely életünket belülről ragyogja át, nem álom, hanem bontakozó valóság. Magának a zeneköltőnek az életpályája mutatja, hogy a hivatásajegyében, a közösség javára vállalt törekvések és harcok valóságos szép eredményekkel járnak, bár az emberi, a történelmi esendőség mindig lefelé nyomja azokat. Ha Kodály pályája kezdetén sok érdektelenséggel, megnemértéssel, gáncsokodással találkozott, a harmincas évektől kezdve a harc elült személye és művészete körül. Alkotott, nevelt, hangversenyeket vezényelt. Lassan bontakozott nagy közösségi célkitűzése: legyen a magyar népdalkincs az egész magyar nép dalkincse! Magyar és külföldi részről egyaránt a legnagyobb elismerés érte; elég az oxfordi díszdoktorátusra és a háromszoros Kossuth<líjra gondolnunk. De hogy az örömbe üröm is vegyült, azt bizonyára részletesen el tudnák mondani, akik közelről ismerték. Békés Gellért nyomán felidézünk egy kevéssé ismert, jellemző epizódot. Amikor Kodály 1962-ben feleségével Rómában járt, a bencés atya hivatalos megbízatással kereste fel. Illetékes helyen aziránt érdeklődnek, hogy szívesen fogadná-e, ha a Szentatya kinevezné a Pápai Akadémia tagjává. Kodály szeme felcsil
