A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
560 A vaksötétben tapogatózva érdeklődni akarok utánuk a lépcsőházban. De sehol senki. Tudom, mindenki a pincében van. Igen, odaköltöztünk a sötétbe, a patkányok közé. Végre felvillan egy kicsiny fény. Mégis találok valakit ebben az irdatlan nagy házban. Egy mogorva férfi néz rám bizalmatlanul. Érthető. Most vált nyilvánvalóvá: farkasa az ember az embernek. Elmondom, kiket keresek. Tétova mozdulattal mutat az udvar egyik sarka felé: ott vannak — mondja. Még mindig nem értek semmit. Fölvidulva kérdem: Ott is van egy pincelejárat? A férfit láthatóan bosszantja értetlenségem. Hát nem érti? — mordul rám. Ma délelőtt rájuk omlott három emelet. Meg se kíséreltük megmentésüket vagy kiásásukat. Majd az ostrom után . . . S mégis, karácsony van. Mégis hinni és tenni kell a szeretetet. Hiszen oly sok a megszomorodott ember, reményvesztett és kétség- beesett. Du. 6 órakor tartjuk az „éjféli misét". Pincében, egyszerű asztalon. Előtte 4 órától kezdve gyóntattam egy boltozat tövében kuporodva. Tőlem két méterre valami összeeszkábált tűzhely, rajta töméntelen edény. Mert az emberek jobban ragaszkodnak az ünnephez, mint az életükhöz. S gyóntak, csaknem valamennyien, akik gyónhattak. Karácsonyra mégis különbnek kell lenni. Tisztának, épnek. Majd megkezdődött a szentmise. Az evangéliumban elhangoztak a szavak: Ne féljetek, nagy örömet hirdetek nektek! Igen! Lássátok: minden és mindenki elhagyott benneteket — elmélkedem nekik és magamnak is. A kultúra, a biztonság, a jólét, az állam, a város, a víz, a villany, mind hűtlen lett hozzátok. Egy Valaki nem! Lám, a betlehemi Kisded ide is, a pincébe is, a halálos veszedelembe is eljött közétek, hogy végre megtudjátok, mennyire igazán és érdek nélkül szeret benneteket. Mennyire beváltotta Ígéretét: Fiacskáim, nem hagylak árván titeket. Itt van velünk, és megosztja velünk a pincét, a gondot, hogy végre megértsük és felfedezzük Öt. . . És szálltak tovább a gondolatok, ahogy a lélek szól a lélekhez. Aztán megjelent közöttünk a szentmisében Az, aki MINDVÉGIG szeretett minket, és életét adta értünk, és a szentmise végén tudtuk, hogy minden jelenlevő szíve egy kissé könnyebb, lelke erősebb, szellemi látása tisztább lett. Milyen csodálatos is a mi hitünk tanítása, vallásunk gyakorlata, hogy farkasüvöltés, halálhörgés közepette is tudunk valamit tenni és mondani, valami olyan szépet, igazat és felemelőt, amilyet senki más nem tud! Most értem meg valójában, hogy milyen igaz: Mily nagy dolgot művelt velem Ö, a hatalmas és a Szent, amikor sáfárául rendelt! Legyen áldott érte mindörökké!
