A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
555 tározásainkból fakadó tetteink úgy alakítanak bennünket, hogy külön világot alkotunk. Az egyén kimondhatatlan, minden személy „északfok, titok, idegenség” (Ady). Ugyanakkor igaz az is, hogy az ember csak a másik felé való kitárulásban, a párbeszédben, a másik ember elismerésében, és végül a szeretetben lesz önmaga, személy. A nemiség szerepe - túl a fajfenntartáson — épen ez: arra készteti a férfit és a nőt, hogy megnyíljanak egymásnak, hogy aztán a szerelemben az én és a te mi legyen! Együtt lenni igazán! Nem csupán egymás mellett létezni, hanem találkozni, kitárulni, közösen keresni és szeretve a nagy emberi célokért együtt dolgozni. / Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond... Ezt zúgom egyre a szívednek... De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!... Szeretlek, érted, drága, mondd! Nevetsz? Hülye vagyok valóban? De hogy közöljem azt, amit tudnod kell? Semmi sincs a szóban! Várj, kitalálok valamit... Hát igenis, a csók magában nem elég. Valami fojt, zokog itt bennem és elég. Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk. Amit érzünk, ki kell fejezni még. Többé-kevésbé a szavakban élünk. Szók kellenek, kell elemezni. Kell, hogy kimondjam néked ezt ni... Tudd meg, mivel vagyok tele... De bár találnék sok költői dolgot - felelj nekem — több lenne-e, mint az, hogy átölellek így, te boldog hétköznapom költészete, míg százszor és ezerszer fölsikoltok: Te! Te! Te! Te! (Paul Géraldy, „Te meg én”, Kosztolányi Dezs$ fordítása) A fiatal kor többek között a társkeresés időszaka. Ha két szív egymásra talál, bizonyos mértékig feloldódik a magány (teljesen sosem, hiszen — ha előbb nem —az ember a halál előtt végleg egyedül marad!), a két élettárs otthonra talál, „fészket rak” családot alapít és együtt megtalálja helyét az életben és a társadalomban. De a
