A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-09-01 / 9. szám

417

az idegeik, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül, csak a két szememért törjék magukat. Hát ez velem a helyzet.” Egy barátnőről így ír:,, Velem nagyon jól megvan, és én is vele, csak az a zavaró, hogy nem tud olyan igazán szívből nevetni, és csak végszükség esetén mosolyog. Bezzeg nekem még a mozgásom is rossz lett, ugyanis többször azon veszem észre magam, hogy az utcán fütyülök, dúdolok, és közben mosolygok. Hogy legalább ezt ne vegye észre a nagyközönség, kicsit lehajtom a fejemet.” jAz előbb említett lány azt írta nekem: — Tessék elhinni, Tündi egy kis modern szent volt./

Az építőtábor korai felkelései, strapája után pihenni küldtem le a Balatonra. Mi itthon öreg házunkat renováltuk ezalatt. Ez bizony a nyakig érő OTP stb. kölcsönök miatt állandó lapos pénztárcát jelentett nekünk. No, pont megbolydultak a fogaim is. Húzás, pótlás, költség lesz ebből, írtam minden célzás nélkül Tündinek. A válaszlevélben: „U.I.: Anyucinak aug. 5-re lesz egy meglepetésem. Titok.” Nos, ez az volt, hogy elszegődött az én lányom konyhalánynak az üdülő nagy éttermébe, hogy megkeressea „fogamra valót". Az átadott pénz mellett tudtam meg az elmúlt hetek mosogatásait, főzéseit. Igaz, hamar észrevették nagy konyhaügyességét, s befogták ilyen munkára. Mert a matematika mellett igazi konyhatündér volt. Sütés, főzés volt a hobbija. A nagymamának 12 soros dobostortát sütött. A több hetes nemes buzgalomnak az vetett véget, hogy egy alkalommal az ujja hegyét is majdnem beaprította az ételbe. Ezt így könyvelte el felém: „Két napja átmentem stoppal Fonyódra. Ott volt dolgom.” /Ott ösz- szevarrták, kötözték finom, erős kezét./ „Semmi volt, Mamóca, fő, hogy nem fáj már a fogad ” — mondta utólag.

Persze most is, mint minden nyáron hosszú évek óta, reggelenként szentmisét hallgat a kis balatoni kápolnában. Napi áldozó. Egy ott élő néni mondta egy rokonnak: - Szinte irigylem ezt a fiatal lányt. Ennyi áhítattal öregasszony létemre sem tudok imádkozni.

Emberszeretete nyilvánult meg az élet legegyszerűbb történéseiben is. Egyik vasárnap hat óra tájt együtt mentünk esti szentmisére. A mi falunk nagy, húszezer lakosú. Előttünk vékony kis nő, két hatalmas bőröndöt cipelt. Mikor beértük, letette, és megkérdezett egy utcanevet. Ez nagyon messze, legalább két kilométerre volt. Magyaráz- gatom, hol forduljon jobbra, balra. Tündi felkapta a két irdatlan bőröndöt. - Tessék jönni! - mondta. Mesélte aztán, hogy odavezette az asszonyt, becsengetett. Azt még megvárta, hogy az ismeretlen nő ismeretlen rokonai otthon vannak-e. Aztán gyorsan elköszönt. Még a hétórai szentmisére is odaért Soroksárra. De sok emberrel találkoztam azóta, akik mondták, csomagjukat vitte, kedvesen, mosolygósán.