A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
FI ATA LÓKNAK 409 A HÚSVÉTI ÖRÖMHÍR Amikor a szentmisében a kenyér Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé változik, tehát Krisztus áldozata jelenvalóvá válik oltárunkon, akkor közösségileg ezt énekeljük vagy mondjuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” Húsvéttól a mennybemenetel ünnepéig a bizánci szertartású keresztények — tehát a görög katolikusok is — nem jónapot köszönnek egymásnak, hanem: „Krisztus feltámadt!” „Valóban feltámadt! ” Mélységes béke töltötte el az első keresztények szívét, ahogy az Apostolok Cselekedeteiből megtudjuk. (Vő. pl. 2,42—47; 4,32— 35; 5,12—15.) Csodálkozva hallgatták Jézus szavait; olyan emberek adták tovább, beszélték el nekik, akik személyesen ismerték őt, amikor még a földön élt. Egymás otthonaiban találkoztak, közösen imádkoztak, boldog örömmel végezték a kenyértörést; egyetlen családnak, Jézus családjának tudták magukat. Közös szentségi lakomájuk az eucharisz- tia volt. Elevenen őrizte szívükben Krisztus halálból való feltámadásának emlékét. Az eucharisztikus lakoma volt mélységes békéjük forrása. Jézus tanítványai és az első keresztények ezt a húsvéti békét nem birtokolták mindig és kizárólagosan; nem ez volt szívük egyetlen érzelme. Mielőtt Jézus feltámadt a halálból, legbensőségesebb követőit is gyakran gyötörte kétség, zavar, félelem. „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?’’ (Mk 4,38.) Jézus egy kérdésére zavartan hallgattak, mert útközben arról vitatkoztak, hogy melyikük nagyobb a másiknál. (Mk 9,34.) Az utolsó vacsorán egyik a másik után elszomorodva kérdezte Jézust, hogy talán bizony ő fogja elárulni Mesterét. (Mk 14,19.) Amikor Jézust elfogták, „valamennyien elhagyták őt, és elfutottak.” (Mk 14,50.) Még húsvét reggelén is tartózkodási helyükön „a zsidóktól való félelem miatt” bezárták az ajtókat. (Jn 20,19.) Húsvét után pedig az első keresztények életében megtalálunk minden emberi szorongást és szorongat tatást, kiszolgáltatottságot, hibát és bűnt. I
