A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
Szabó Ferenc 399 150 éve halt meg Goethe megemlékezés Johann Wolfgang Goethét a világirodalom a legnagyobbak között emlegeti, Homérosz, Vergilius, Dante, Shakespeare társaságában. Klasszikussá lett abban az értelemben, hogy életműve az egész emberiségé — szándék szerint is, a valóságban is. Szerb Antal helyesen állította — sok más irodalomkritikussal együtt —, hogy Goethe legjellegzetesebb vonása a teljesség. „Művei nem egyenként, zárt tökéletességükben halhatatlanok, mint egy görög szobor, hanem egymással való összefüggésükben, amint beleilleszkednek az egészbe, részei a goethei életműnek. Nemcsak a művei halhatatlanok, hanem az egész Goethe is, és ebbe beletartozik Goethe arca, Goethe szobája, futó szerelmei és rögzített beszélgetései, látogatói és titkárai is, minden, ami vele összefügg, és legfőképp az a kultusz, ami személyét körülvette és körülveszi, és mélyebb értelmet ad minden csekélységnek,amely a Goethe névvel birtokviszonyba hozható. A Goethe-kultusz a német ésa közös európai humanitás egyik legszebb alkotása: az európai ember Goethében önmagát tisztelte meg és emelte fel tiszta magaslatokra." (A világirodalom története II., 30—31.) Élete a XVIII. század derekától (1749-től) ível át a XIX. század harmadáig (1832. március 22-én halt meg). Művei, amelyek a Sturm und Drang romantikus, vad, barbár, ködös és rémes eszmeáramlatából emelkednek ki és tisztulnak — Athén és Róma ihletésére — kiegyensúlyozott klasszicizmussá, nem érthetők meg élete nélkül. Babits találóan jellemzi: „Kevés író van, akinek művei életének ismerete híján annyit veszítenének értelmükből, mint az övéi. Mert igazi értelmük ez: egy emberi élet önalakítása s kiteljesedése a tudatban. Valóságos nagyarányú kísérlet: mit lehet csinálni egy életből, mik a szellemi lehetőségei s végleges tanulságai? Manapság persze hajlamosak vagyunk ellenszenvesnek és hidegnek látni ezt a nagy elmerülést az egyén életébe — folytatja Babits; demokratikus korunk nem tűri ezt. Ezt a csodálatos biztonságot, amely nem hagyja magát befolyá- soltatni a külső dolgoktól, hanem ő használja föl azokat, a maga építésére és gazdagítására... Ezt a csalhatatlan ösztönt, a korállnak fenséges önzését, mely a legviharzóbb tengerből is ki tudja venni azt, ami kell neki, és nem mozdul a viharban... S mégis, éppen ez a korszerűtlenség az, ami aktuális leckét ad korunknak: ez a látszólagos hidegség, amely magában tud foglalni minden meleg emberséget." (Az európai irodalom története, 359—360.) i
