A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

341

künk mindig ebből a kenyérből!” Telhetetlen éhséggel és szomjúsággal keressük azt, ami kíváncsiságunkat meglepi, leköti, szórakoztatja, ami könnyűszerrel megoldja problémáinkat, kiment a szorult helyzetből. Sokszor gondoljuk úgy: mi végeredményben jobban tudnánk, hogyan kellene Istennek a világot kormányoznia, milyen csodákkal tudná Jézus az emberek megtérését előmozdítani, hogyan kellene ránk gondot viselnie. Néha türelmetlenek, kiábrándultak vagyunk Jézussal szemben, mert nem teszi meg azokat a csodákat, amelyeket elvárnánk tőle.

Jézus pedig hűséges önmagához: valóban nem a mi elgondolásunk és igényünk szerint cselekszik; hagyja, hogy vele szemben támasztott követeléseink fortyogjanak bennünk, kidühöngjék magukat. Közben pedig nem hallgat; úgy tesz, mint Kafarnaumban a zsidókkal: ő is hangoztatja a maga igazságát. Ez a párbeszéd közte és köztünk sokszor olyannak tűnik, mint két süket ember párhuzamos monológja; Jézus azonban nem süket, és tudja, hogy mi sem vagyunk egészen azok. Jézus mondanivalója belőlünk indul ki. Ettetek a megszaporított kenyérből, és szívesen ennél az asztalnál maradnátok életetek végéig. Valóban szükségetek van a mindennapi kenyérre. De a megszaporított anyagi kenyér csupán jele egy másiknak, az igazi kenyérnek, annak, amely igazán és kizárólag Isten adománya. Isten kenyere valóban és kizárólag a mennyből száll le asztalotokra; ez a mennyből jövő kenyér én vagyok. Engem kell kenyérként magatokhoz vennetek; az, hogy ezt megtehessétek, kizárólag Isten műve. Isten műve, melyet bennetek visz végbe, a hit.

A kafarnaumi párbeszéd egy adott pillanatban elér arra a szintre, hogy valóban a lényeg fejeződjék ki benne. A zsidók azt kérdezik: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” Jézus erre a kérdésre felelve világosan ki tudja fejezni magát: „Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött.” A hit szintjén megszűnik az a törekvésünk, hogy Jézust anyagi érdekből, önző telhetetlenséggel vagy pusztán bizonytalanságérzetünktől gyötörve keressük. Ö maga ingyen, Isten adományaként nyújtja magát; mi pedig szintén nem mást keresünk benne, mint Isten adományát, Isten üdvözítő szeretetét, Isten kegyelmét. Amit keresünk benne, és aminek befogadjuk, azt hozzá magához szabjuk. Ez az Isten műve, az Isten kegyelme, a hit.

(3) Kafarnaumban maguk a zsidók pendítenek meg egy újabb témát, amelynek majd a következő vasárnapok evangéliumában lesz egyre nagyobb fontossága. Azt mondják: „Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Ezzel a közbevetéssel megint hamis vágányra terelik a beszélgetést, mert az anyagi kenyeret helyezik megint a központba. Jézus kiigazítja

1