A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
269 bogozgattam az elmúlt évet, tudtam, hogy nem azt kellene mondanom, ami éppen eszembe jut, vagy amit ilyenkor szokás mondani. Hogy hol is kezdjem? Arról kellene beszélnem, hogy újabban sokszor egészen elkenődöm, ki tudja, miért. Én nem tudom. Máskor meg adom a nagymenőt. Ki tudja, miért, ezt sem tudom. És még annyi más mindent nem tudok. Miért kell nekem mindig tisztességesnek lennem? Miért nem járhat a lelkem is csőnadrágban? Miért nem csinálhatom úgy az életemet, hogy reggeltől estig és estétől reggelig csak azt érezzem, hogy minden irtó jó és remekül muris? Vagy gyáva vagyok? Talán ezt kellene megbeszélnem ott bent abban a kaszában. Még egyszer sem voltam kábult a piától, mert nem merek! Múltkor a diszkóban rám akaszkodott az a cicababa, és már majd" frászt kaptam, hogy nem bírom cérnával. Szóval mindig ilyen gyáva kukac leszek, pedig 44-es a lábam? Ki mondhatná meg nekem, hogy mit kezdjek magammal? Csak álltam és vártam, hogy lassú csoszogással egyre közelebb kerüljek a húsvéti zuhanyhoz. Előttem százéves öreganyám pergette a rózsafüzérét, és minden tized után akkorát sóhajtott, mint Mária Magdolna a farizeus házában. Jobban meg is néztem magamnak. E- gészen megfeledkeztem, hogy zavarhatom. Meg is kérdezte, hogy talán valami bajom van? Megrántottam a váltam, és lesütöttem a szemem. Elszégyelltem magam, mert olyan szép és tiszta volt ezerráncú arca. A másik oldalon közvetlen következőnek egy férfi állt. Keményen összeszorított szájjal, mintha bármelyik pillanatban elkaphatná a sírás. Mi baja lehetett? Miért nem megy inkább pszichiáterhez, vagy miért nem vesz be nyugtatót? Érdekes, erre nem is gondoltam, hogy nyugtatót is kaphat az ember akármelyik drogériában. Egy frászt! Én nem akarok nyugodt lenni, mint a gyászhuszár a hantnál! így borongtam magamban, amikor hátulról meglöktek, hogy ne bámészkodjak, mert rajtam a sor. Induljak vagy táguljak! Hát beléptem. Letérdeltem oda, ahol már elég sokszor térdeltem. Évekkel ezelőtt. Most egészen más volt. A gyenge fényben éppen csak látni lehetett a feszületet és alatta a fekete rácsot, jobban mondva a rács mögül feketéllő kis függönyt. Aztán kezdtem gépiesen a mondókámat. Mondtam, ahogyan illik olyan diákhoz, aki hittanra járt, elsőáldozó is volt, és akit a nagypénteki családi fegyelem most újra ideparancsolt. Mintha csak a rácsnak beszéltem volna. Szerettem volna látni, hogy „ott túl a rácson" tulajdonképpen ki hallgat engem. Biccent a fejével, vagy csóválja? Már majdnem elnyikkantottam magam: — Hé, van ott valaki? — De megszólalt a pap, hogy van-e még valami, ami bántja a lelkiismeretemet. Még ki sem mondta, már tudtam, hogy nem
