A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-06-01 / 6. szám

270

hallgathatok. Rásuttogtam, hogy igen. Erre ő, hogy csak mondjam szépen. Erre én:

— Felhívtam a rázós számot, mert felelősségem tudatában akartam lenni!

Erre szinte láttam magam előtt, ahogy belekapaszkodik a nyakában lévő lila stólába. De nem. Csak azt kérdezte, asszony vagyok-e vagy lány. Szörnyű kényelmetlenül éreztem magam. Érezhette a válaszomon, hogy egy 16 éves kamasztól, aki basszust brummog az iskola énekkarában, ilyet mégsem lehet kérdezni. Amit utána mondott, nem érdekes. Ö mondta, én meghallgattam. így a végére is értünk.

Beültem a padba, elkezdtem a három miatyán kot és üdvözlégyet. Közben eszembe jutott az orvosi vizsgálat az osztályban. A hatodikban történt. Nusi néni a virágporzást magyarázta, amikor berobogott a sulidoki. A tanárnő kezébe nyomta az űrlapokat, és hátra arcot parancsolt neki.

— Inget is levenni, nadrágszíjat lazítani! — hangzott most már felénk, gyerekek felé az újabb parancs.

— Ábner, ide az első pad elé!

Forgatta, kopogtatta, száját tátatta, és érthetetlen adatokat diktált az osztálynak hátát mutató tanárnőnek. Ábner Cike forgott, emelte kezét, lábát, tátotta a száját, szuszogott, aztán megbénulta futószalag. A doki mondott neki valamit, de Ábner Cike nem akarta megérteni. Ekkora volt katonaorvos el bőd ült:

— Dole gatya!

Meghűlt bennünk a vér. Kuncogni senki sem mert. igaz, Ábner Cike pipacspirosan ráncigálta magára az ingét, és húzta meg a nadrágszíját, amikor helyére ért. De két hét múlva Cike nem jött, aztán két hét múlva megint jött. Megoperálták. A doki állapította meg, hogy Cikének sérve van. Ma már nincs. Büszkén hirdeti, hogy tenyérnyi dróthálót forrasztottak a hasába.

Gyónásom után otthon látták rajtam, hogy valami nem sikerűit. Ki is pakoltam. A nővéremnek állott feljebb. Hogy miért nem mentem a gyóntatószék helyett a gyónószobába? Ott még cigarettával is megkínál a pap. Erre apám csak annyit mondott a nagypénteki pirí- tóssal a kezében, hogy elég.

Persze, hogy elég. Az ünnepek után egyik szombat délután nekivágok annak, amiről biztos vagyok, hogy segít rajtam. Ki akarom beszélni magam. A papommal, aki tudja majd, ki vagyok, mi vagyok, mi bajom, miért vagyok bizony talap,és mi kerülget.