A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
28 Orbán Miklós NÉGYEN LENNÉNK. . . A mozgólépcső lehozza őket. Jönnek sietve, beszélgetve, mosoly- lyal az arcukon, lökdösődve is, hogy hamarabb érjenek a másik lépcsőhöz. Az felviszi őket. Ezren, tízezren, százezren. Honnan? Hivatalból, gyárból, üzletből, iskolából. Hova? Haza! Társbérletbe? Rettenetes lehet! De mégis haza. Szoba-konyhába? Rettenetes! De mégis haza. Kiveri a salétrom a falat, a kló az udvar végében villany nélkül! És mégis haza. Ordítani szeretnék, hogy megbénuljon az itt áramló tömeg. Hogy mindenki rémültem rám nézzen. Ordítani, hogy a főtanácsos úrnak hatszobás háza van a csupa hatszobás házakkal büszkélkedő kertvárosban. Hogy a főtanácsosné asszonynak két kocsi áll rendelkezésére a garázsban. Hogy szőnyeg, porcelán, festmény, drapéria félreérthetetlenül igazolja a tények tényét. Annak is, akinek csak a ház előtti ezüstfenyőkön akad meg a szeme. Igazolja, bizonyítja, a legjobb érvekkel kétségtelen ténynek bemutatja, hogy boldog a család, boldog otthonába tér vissza napi munkája után a főtanácsos úr, bevásárló körútjáról a főtanácsosné asszony. Iskolája után a kiemelkedő jólét toprongyában, a rojtos farmerban a csitri. Én. Megvacsorázunk. Ha öt-tíz szó esik a tányérok közé, sok. Leszedem az asztalt,és a konyhában duruzsolni kezd a mosogató. Apám az újságot böngészi, az értékpapírok árfolyamát nézi. Mellette az elmaradhatatlan pohár. Anyám a tévét bámulja érdektelenné merevedett arccal. Mellette a pohár. Én mehetek a szobámba. Díszpárnáim, csipkéim, fehér habos fodraim, és mindeféle, más, színes plakátképeim közé. Beszélgethetek a babáimmal. Feltehetem sikolyos lemezeimet. De ez az egész mindenség mégis siralomház. Mintha minden este telefonon érkezne a legfrissebb gyászjelentés. Hogy a hőn szeretett férj és imádott édesapa... a felejthetetlen hitves és rajongott édesanya... Már egy éve hurcoltam magamban azt a kérdést. Nem mertem vele előállni, mert féltem, hogy valami hülyeséggel mellévágányra terelik a témát. De ma a havonként szokásos ribillió közben — anyám újra kikérte magának, hogy az állandó poharazgatását szóvá tettem - a konyhaajtónak támaszkodva, mintha mögülem is támadástól kellett volna félnem, odasziszegtem neki: — Miért vagyok egyedül, miért vagyok egyedül, én, a gyerek? Miért voltam egyedül mindig? Hányunknak kellene lennünk? — Anyám felvágta a fejét: — Azonnal menj a szobádba, látni sem akarlak ma este! — Nem mozdultam. Farkasszemet néztem vele. Erre már ordítani kezdett a nem tudom hányadik pohár töltésével a fejében, hogy hálátlan dög vagyok, éppen én vádaskodom, akiért mindent vállalt. Hogy nem volna különszobám, nem volna nyaralónk, két autónk, motor
