A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-06-01 / 6. szám

242

c) „Egyedül maradtam és eltapodtan", érezzük a 24. zsoltár szavával, mint „akik a mély gödörbe szállnak" (27.zs.), de azzal a hittel, hogy

„Nem engeded szentedet romlást látni"

„...nem hagyod az alvilágban lelkemet..."

így lehet végigmenni a többi zsoltáron is. Mintha rólam szólna a zsoltár. Egészen az Üdvözítő sorsát tárja elém ez a zsoltár. Hogy csendült át a remény hangja a gyötrelmes sóhajokon, és hogy hatolt be a reménysugár még abba a verembe is, ahol az elítéltek utolsó éjszakájukat töltötték, tehát minden bizonnyal az Úr is.

„Alászálltam az Alvilágba,

sötét és mély országba..." (87.zs)

így viseljük saját keresztünket, „kiegészítve, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az Egyház javára." (Kol 1,14) példájával, kegyelmével erősítve magunkat és Vele mondva a zsoltárokat.

MISSZIÓS: ...hogy amit Krisztus Jézusról, aki Isten és egyben ember is, a kinyilatkoztatásból tanultunk, azt a különféle kulturális összefüggésekben az igazsághoz hűen fejezzük ki, úgyhogy az igazi keresztény ,,inkulturálást” előmozdítsuk.

A II. vatikáni zsinat óta az egyik leggyakrabban hangoztatott missziós elv az inkulturálás: az igazi beépülés a különféle népek életébe, az evangéliumi kovász szerepének valóra váltása. Nem véletlen, hogy a püspöki szinóduson 1977-ben erről a nagyfontosságú kérdésről Pedro Arrupe, a hírközlőszervekben újabban annyit emlegetett jezsuita generális volt az előadó. Ma már mindenki tudja — legalábbis érzi -, hogy Kínában és Afrikában nem barokk templomokat kellett volna építeni, hiszen építési stílusuk nekik is van; azt kell keresztény tartalommal áthatni. A néger áhítat formáit nem kell a fehérember kereteibe kényszeríteni, hiszen nekik is sajátos kultúrájuk van. Amit a nagy jezsuita missziósok valamikor a híres és hírhedt rítusvita idején Kínában és Indiában megláttak és életté akarták tenni; amivel Dél-Amerika indiánjai számára a „redukciókban" nekik való életformát akartak teremteni — és korukat megelőzték (meg is szenvedtek érte) —: az ma már közismert tény és alapkövetelmény.

Nem inkulturálás az, ha a régi formulákat újjal helyettesítjük és új teológiai és pedagógiai „tolvajnyelvet" alkalmazunk. Még az sem elég, hogy iparkodunk a régi és új hivőgeneráció között hidat építeni a fiatalok javára tett engedményekkel. Nem arról van szó, hogy meg- nyerőbbé, elfogadhatóbbá tegyük a kereszténység tanítását. Nem a nyugati „káros hatások és befolyás" finom leépítéséről van szó... Nem kell primitív egyszerűséggel elfogadni mindent, ami régi, és nem sza-