A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
150 Nagypénteken Krisztus Urunk boldog kínszenvedését ünnepeljük. A „boldog kínszenvedés” megjelölés látszólagos ellentmondást tartalmaz. Pedig mind a két része igaz; a szenvedéstörténet, főleg a nagypénteki, Szent János evangéliumából, mind a két szempontot lelkűnkbe vési. Látjuk Jézus lelki és testi kínjait; és látjuk az Atya akaratával, üdvözítő szeretetével való teljes azonosulását. Krisztus boldog kínszenvedését nyilván csak az fogja fel valamennyire, akinek magának is része van benne. És az ilyen ember nagypéntek ószövetségi olvasmányában szolid támpontot talál a saját Krisztuséhoz hasonló misztériumának megértéséhez és a vele való belső azonosuláshoz. Ez az olvasmány Második Izajás könyvéből való; a Jahve szenvedő és megdicsőülő szolgájáról szóló negyedik ének. A teljes szöveg felolvasása és részletes elemzése helyett csupán néhány mondattal idézzük fel az ószövetségnek ezt az egyik legnagyobb alkotását. „Nincs rajta szépség vagy ragyogás, hogy gyönyörködve nézzük; megvetett, utolsó az emberek között, a Fájdalmak Embere, aki jól ismeri kínjainkat. Valójában ő a mi gonoszságainkért szenvedte sebeit, a mi bűneinkért vállalta, hogy összetörjék; megsanyargatása nekünk szerzett békességet, a testén kéklő ütések minket gyógyítanak. Elítélték, mint gonosztevőt, és halálra adták; pedig nem művelt gonoszságot, hazugság nem fordult meg ajkán. Isten úgy találta jónak, hogy összetörje őt szenvedéssel. De most, hogy feláldozta életét bűneinkért, övé lesz a nemzedékek hosszú sora, és Jahve akarata az ő keze által teljesül.” Mint minden szentírási szövegnek, ennek is feltétlenül van valami szó szerinti, történelmi értelme. Egy szenvedésre ítélt igaz emberről szól, olyan valakiről, mint pl. Jeremiás. Szól Izrael egész népéről is, amely arra kapott rendeltetést, hogy üdvösséget vigyen az egész emberiségnek, és ezért meg kell tapasztalnia a halált és az életet. Az üdvösség a megtisztító szenvedés árán jön el hozzánk; vállalnunk kell magunkért és egymásért. A Jahve szenvedő szolgájáról szóló izajási szakasznak ez az alapvető tanítása leginkább Jézus Krisztus életében igazolódott be. Egészen bizonyos, hogy maga az Ür Jézus földi élete során sokat elmélkedett rajta, és az Atyának ez a szentírási szava is döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a saját személye és rendeltetése titkát felfedezze. Az ősegyháznak pedig, és nekünk is, a nagypénteki liturgiában, Istennek ez a szava adja meg a kulcsot, hogy Jézus sorsát és benne a mi saját sorsunkat jobban megértsük. Magában a húsvétvasárnapi szentmisében ószövetségi olvasmány nem szerepel; de a válaszos zsoltár mélyebb értelme Krisztus feltámadását ünnepli. „Az Úrnak jobbja működött hatalmasan, az Úrnak jobbja engem fölemelt. Én nem halok meg, hanem élek, s az Úr tetteiről beszélek. A kő, amit az építők megvetettek: köve lett szegelet-